Angyalkák a gyász virágai közt

A borzasztó eset óta napok teltek már el, de a Szolnok megyei község lakói még most sem tértek magukhoz a döbbenettől. Amúgy kedves, barátságos emberek élnek erre, de mihelyt a gyilkosságra terelődik a szó, nyomban bezárkóznak.
- Honnan tudhatnánk, hogy mi történt azon a portán?! - hárítja el szinte mindenki az idegen kérdezősködését, s folytatja a kis árkok ásását, hogy elvezesse háza elől a vizet.
Az éjjel hatalmas zápor zúdult a falura, a csatornák nem győzték elnyelni a tömérdek esőt, így most, aki csak teheti, vizet kormányoz. Itt van a tévé is, a falu közepén több stáb is forgat. Egy címeres pólót viselő fiatalember kalauzolja őket: a falu polgármestere, Eszes Béla. Velünk is készséges, de amikor megtudja, hogy mi nem a vihar miatt jöttünk, enyhén összeszűkül a szeme, a gyermekgyilkosság hallatán pedig egyenesen elutasító lesz a hangja.
- Ebben az ügyben tőlünk ne várjanak segítséget - mondja. - Testületileg úgy döntöttünk, hogy senkinek nem mondunk semmit. Két okból. Egy: mi is csak annyit tudunk, amennyit a rendőrségi közleményből kiolvastunk. Kettő: ha tudnánk is valamit, akkor is hallgatnánk, mert véletlenül sem akarunk rosszat a két kisfiú hozzátartozóinak. Ha segíteni nem tudunk, a bajt se tetézzük.
- Legalább annyit áruljon el, a kisfiuk édesapjával merre találkozhatnánk? - próbálkozunk.
- Nem tudom.
- De annyit csak elárulhat, hogy merre laktak... Vagyis laknak - igazítom ki az igeidőmet.
- Azt igen, a temetőnél - bólint a polgármester, s mikor búcsúzunk, megkönnyebbülten kezünkbe nyom egy kis prospektust a falu nevezetességeiről.

Mint minden rendes faluban, Jánoshidán is több kocsma működik; betérünk mi is az egyikbe. Odabent már nagy a hangulat. Az egyik férfi a tetovált felsőtestét, a másik az izmait mutogatja, a harmadik csendesen derül rajtuk. Az utóbbi mellé telepszünk a kávénkkal. Mint mindenki, ő is valami gyenge fröccsöt iszik, és hamarosan kiderül, egyáltalán nem olyan ittas, mint hittük.
- Hogy ismerem-e a B. családot...? - kérdez vissza ingerülten, s egyúttal rendre is utasít. - Miért nem hagyják már békén szegényeket!? Amúgy Nagy Ferenc vagyok, a család rokona. A Zsolti fiút az igazat megvallva már nem nagyon ismertem, folyton dolgozott szegény. Jászberénybe, a hűtőgépgyárba jár. Onnan hazatérve fedezte fel éjjel tizenegy óra tájban a szörnyűséget. Ritkán láttam, az apjával viszont tartjuk a rokonságot. Épületburkoló, a környék talán legjobb szakembere, ami a portájukon is meglátszik. De Zsolt nem ott lakott, az anyja egykori házában élt a családjával.
- Ott él most is?
- Mást kérdezzenek! - csattan fel. - Nem tudom, mikor jártam abban az utcában utoljára... Most pedig, hogy megtörtént a tragédia, nem is igen fogok odamenni még egy darabig. Nehogy kíváncsiskodónak nézzék az embert.

A Hold utca s a temető környéke a falu egyik legcsendesebb része, de az elmúlt napokban hangos volt a borzongásra vágyó látogatóktól. Ma már csendes megint, csupán egy fiatalasszonyt látni, frissen mosott ruhákat csíptet fel az udvarán áthúzott szárítókötélre.
- Szabó Miklósné - mutatkozik be, s mikor azt tudakoljuk tőle, melyik az a ház, ahol a tragédia történt, alig mer átnézni az utca másik oldalára. Csak fél szemmel int a ház felé, máris fordítja vissza a tekintetét. - Valami átok szállhatott arra a portára - mondja halk-ijedt hangon -, ilyet normális eszű ember nem tesz. Hogy Angelika megöli a két gyermekét...!? Ezt én még ma is alig hiszem.
A különös nevű nő az egyik szomszédos faluból, már elvált asszonyként, egy kisfiúval jött férjhez Jánoshidára. B. Zsoltnak szült két gyermeket, s élték az átlagos családok életét. Angelikát kedves, barátkozó embernek ismerték meg a jánoshidaiak. Gyesen volt a két kisfiúval, keresetkiegészítésként virágot árult otthon, s fodrászkodott. Semmi különös passziója nem volt, drága holmikra sohasem költött. Ezért áll értetlenül mindenki a búcsúlevele előtt, amiben azt írta állítólag, hogy a pénz miatt követte el szörnyű tettét. Hogy uzsorakamatra komoly összegeket vett fel, de nem tudja visszafizetni. S hiába kért az anyóstól is segítséget... Aki egyébként imádta az unokáit.
A szóbeszéd szerint ezért is kellett meghalniuk. Hogy haláluk sohasem múló sebet ejtsen a nagyanyjuk lelkén. A szóbeszédre azonban nem mindig kell adni. Itt is a legképtelenebb variációk bukkantak fel: hogy például az asszony elvágta a két kicsi torkát...
- Dehogy vágta - mondja Szabó Miklósné -, egy párnával álmukban megfojtotta őket. Aztán felvágta a saját ereit... de csak könnyű sebeket ejtett magán. Bevitték ugyan a jászberényi kórházba, nemsokára azonban átvitték a szolnoki fogdába. Ott várja ki a sorsa alakulását.
Állunk Szabóné háza előtt, beszélgetünk. Közben asszonyok jönnek, asszonyok mennek, majd' mindenki hozzátesz valamit a korábban elhangzottakhoz. De azt szinte senki sem hagyja ki, hogy a B. család általános köztiszteletnek örvend Jánoshidán.
- Ez egy igazi rejtély, talán sohasem derül ki az igazság - áll meg mellettünk egy fiatalasszony, Patai Csabáné. - Én például aznap kétszer is találkoztam Angelikával. Délelőtt együtt vittük fel a legkisebb gyermekünket védőoltásra, délután pedig a játszótéren találkoztunk velük. Mondják meg, ha valaki előre eltervezi a gyilkosságot, akkor beadatja a védőoltást a kisfiának...!? Nem létezik. Azon az estén a gyilkosság előtt is valami iszonyatos dolognak kellett történnie.
A B. porta kihalt, ám a kert végében vékony füstoszlop kígyózik az égnek. Nemsokára egy lovas szekér is feltűnik az udvaron, valami fehér szekrényformát visz a füstoszlop felé. Közelebb megyünk, de semmi különöset nem látunk a házon. Csak a szépen nyírt gyepet, a gondosan körbekerített homokozót, a homokozóban gyermekjátékokat... S ekkor tekintetünk a kiskapura esik. A kiskapura erősítve hervadó virágcsokrok... S a virágok közt két apró szobrocska. Két kis angyalka.
Megpróbáljuk lefényképezni, mikor a ház mögül elénk lép egy férfi. Egy tiszta arcú, nyílt tekintetű fiatal férfi.
- Nem szégyellik magukat? - kérdi, s néz ránk átható tekintettel.
Dadogunk valamit zavartan, téblábolunk még egy kis ideig, aztán szégyenkezve eloldalgunk. Nem kérdeztünk semmit... De mit is kérdezhettünk volna attól, aki pár napja vesztette el a családját?