Elvégre az ember nem sirály

Strandbelépőt nem kell fizetnünk, zárva a pénztár. Miért is tartana nyitva, amikor kihalt a part. A vécé azonban "üzemel". Ott áll előtte egy sovány, pakombartos ember fehér, vasalt köpenyben, szíve fölött névtábla, azt olvasom rajta: "Tóth Sándor."
- Hány vendége volt ma, Sándor? - kérdem.
- Reggel nyolctól most, délután fél háromig, összesen kettő - válaszol akkurátusan.
- Hát, ilyen gyér forgalom mellett nem sok vaj jut majd a kenyérre - állapítom meg.
- Mit csináljunk - húzza meg a vállát -, vécére csak az jön, akinek jönnie kell.
A Balatont azonban sohasem láttam még ennyire megkapóan szépnek, mint most, május 28-án, vasárnap. Megállunk és gyönyörködünk a kamasz fiammal. A smaragdzöld színű víz tetején fehér tarajos hullámok futnak rajban, neki-nekicsapódnak a part menti köveknek, és a felpattanó fehér cseppek egy-egy pillanatra olyan formába rendeződnek, mintha a brüsszeli csipkék mintázatát akarnák felmutatni vagy felülmúlni.
Egyre jobban esik. Mit csináljunk? Együnk valamit Siófok belvárosában. Odaérkezvén meglepetve tapasztalom, itt óránként 240 forint a parkolási díj, és ellenőr is van. Esőben az ember nem nagyon keresgél, bemegy a legfeltűnőbb helyre; ez történetesen egy olasz étterem, majdnem szemben a víztoronnyal. Az étlapon penne, pizza, mindenféle talján tészta, csak magyar étel nincs.
- Szereti a salátát? - érdeklődik a pincér.
- Mint csiga a lóherét - válaszolok, és kapok is mindjárt egy nagy tállal, mégpedig a főnök kedvenc salátájából. Semmi különös nincs benne, hacsak nem azok a szalámidarabkák, melyeknek íze a mi egykori turistaszaláminkra emlékeztet.
- Nem inkább balatoni halat kellene ennünk, ha már itt vagyunk? - veti fel a fiam, kis nehezteléssel a hangjában.
- Láttál te egyetlen olyan éttermi hirdetést, mialatt végigmentünk a városon, amelyben őshonos balatoni halra invitáltak volna? - reagálok a kérdésre kérdéssel, és mivel ilyen hirdetést tényleg nem észleltünk, hozzáteszem még: - Te csak majszold nyugodtan a pizzádat, azzal a megnyugvással, hogy ilyet a világ bármelyik pontján ehetsz.
Rajtunk kívül egy család és egy párocska tartózkodik az étteremben, illetve távolabb egy hat-nyolc tagból álló társaság meredten bámulja a Forma-1 közvetítését a tévében. Körülbelül ötven-hatvan asztal árválkodik üresen.
Alábbhagy az eső, ideje egy kicsit dolgoznom, úgyhogy újságíróvá vedlek. Azt szeretném megtudni, hogyan indul a turistaszezon, és mire számítanak a magyar tengernél az idén. Egy olyan part közeli utcán hajtok végig, ahol minden épületen tábla áll: szoba, apartman, ház kiadó.
- Adót csalok, ezért nem adom a nevem a nyilatkozatomhoz - jelenti ki egy középkorú férfi, aki több mint tíz éve ad ki apartmanokat, főként németeknek. - Olyan még sosem fordult elő, hogy májusban nekem ne legyen vendégem. Hát most már ide jutottam én is.
- Akkor az idén nem lesz meg a negyvennapos idény? - érdeklődőm.
- Miről beszél? - néz rám kérdően.
- Pár éve még az a mondás járta: annyi napig tart a balatoni turistaidény, amennyiig Mózes fent volt a hegyen.
- Az idén két hétig lesz telt ház a tónál; ha szerencsénk van, talán háromig - kesereg a férfi.
- Mi ennek az oka?
- Például nem megfelelő a programkínálat. Rossz a közbiztonság. Az elmúlt években csak attól a vendégkörtől, amelyet én ismerek, tizennégy autót loptak el. Aztán az egyik alkalommal jött a rendőr, aki szánalmas németséggel előadta, neki milyen nagyon kevés a fizetése. Várta a jattot, hogy olajozottabban menjen a nyomozás. Volt olyan eset is, hogy az egyik szórakozóhelyen egy német sráccal lenyelettek tizenkét százforintost, ugyanúgy, akár egy nyerőautomatával. Szerencsére természetes úton távozott belőle a pénz.
{p}
Bosszankodva veszem tudomásul, hogy a legtöbb bérbeadó a név nélküli nyilatkozattól is elzárkózik. Végül találok egy fiatalembert, aki, bár szintén nem akarja látni a nevét az újságban, hajlandó beszélni.
- Túlságosan kiéleződött a létharc, ezért az emberek már mindentől félnek - magyarázza a nagy elzárkózást. - Ez is azt mutatja, hogy mi, akik a Balatonból akarnánk részben vagy egészben megélni, tényleg benne vagyunk a pácban. Régen öt, tíz, tizennégy napra jöttek a vendégek, ma már az egy-két naposakat is nagyon meg kell becsülnünk. Nem véletlen, hogy sok szálloda bezárt, apartmanokká alakítják át őket. A wellness ugyan tele van, de az a vendéglátósokon, a szállásadókon nem segít, hiszen a wellness teljes körű kiszolgálást nyújt. Különben mostanában mindenki a magyar vendégeket kezdte megcélozni.
- Mi van a németekkel?
- Ki kell mondani: a nálunk jellemzően előforduló német nem igazán jó vendég. Többnyire csoportosan érkeznek fiatalok, akik túlságosan elengedik magukat, törnek-zúznak, balhéznak. Ami a szállást illeti: nyolc-tíz eurónál, 2100-2600 forintnál nem szívesen adnak többet koponyánként egy napra. Ez bizony édeskevés, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a szezon mennyire lerövidült az utóbbi időben. Nagy csapást mért a vendéglátósokra a Tesco áruház is. Éppen a külföldiek azok, akik kartonszámra hordják onnan a sört és az élelmiszert, következésképpen nem mennek el az éttermekbe. Végül is, ha meggondoljuk, egyhavi német munkanélküli-segélyből nálunk két-három hétig igen jó színvonalon elnyaralgathatnak.
- Hogyan lehetne kimászni a gödörből?
- Propagandával. Ha nézem a tévét, állandóan horvát tengerparti hirdetéseket látok. A Balaton olyannyira nincs jelen, mintha nem is létezne. Vajon miért? Vagy miért ne lehetne például vitorlás világversenyeket rendezni a tavon?  Mozdulni, mozdulni, mozdulni kellene! Nem lehet ma már a jó szerencsére vagy a véletlenre építeni. Elvégre az ember nem sirály, amely arra vár, hogy a hajócsavar halat sebezzen meg neki.