Ki tálal ki végre ügynökügyben?

- Ön ennyire hiú ember? Az igazság keresésének és kimondásának hazai sztárja akar lenni?
- Azért, mert írtam két-három cikket az ügynöküggyel kapcsolatban? Örülök, ha más is publikál erről, számomra ez nem hiúság kérdése. Egyébként számos más dologgal is foglalkoztam a XX. század magyar történelméből, egyebek között Budapest ostromával, a holokauszttal, a szélsőjobboldali mozgalommal. Az ügynökkérdés pedig a magyar társadalmat érdekli és mélyen érinti. Engem a magyar állam nagyon sok pénzért egyetemre járatott, ösztöndíjakat adott. Gyáva volnék, ha ezek után azt a tudást, amit felszedtem, eldugnám a sublót mélyére, és azt mondanám: "Uraim, ez veszélyes téma, foglalkozzanak vele mások."
- Azt mondják, ön már az egyetemen is meglehetősen "izgága" volt. Úgy tudom, hogy például az ösztöndíjrendszer átalakításáért is toporzékolt.
- Nem toporzékoltam, hanem különböző választott tisztségeket láttam el. Máig büszke vagyok rá, hogy hosszas viták után az én elképzeléseim alapján sikerült kialakítani egy igazságosabb ösztöndíjrendszert. A bölcsészkaron ma is ezt alkalmazzák.
- Apropó, mit szól a kormány új ösztöndíjterveihez?
- Tegnap jöttem meg külföldről, még nem ismerem.
- Nem tájékozódott?
- Nézzen körül, tévém sincsen, soha nem is volt. A sajtót elolvasom, de azt nem hagyom, hogy a televízió mindig valamit rám kényszerítsen. Így azzal foglalkozom, amivel én akarok. A munkám mellett például borászkodással. Mezőgazdasági őstermelőként, Olaszliszka hegyközség határában, kéthektárnyi területen szőlőt termesztek és bort készítek. Kóstolja meg a furmintomat, 2005-ös évjárat, egészen elégedett vagyok vele. A sav- és a cukortartalom finom harcban áll benne egymással.
- Így beszél egy bortermelő hadtörténész. Tulajdonképpen miért lett az?
- Ott esnek meg a legnagyobb drámák, nem? Persze az is közrejátszott, hogy a nagyapám katonatiszt volt, és nagyon sokat mesélt az életéről, a háborúról. Ez foglalkoztatott, az érméket, kitüntetéseket is akkoriban kezdtem gyűjteni. Gyerekként zsebpénzre is tellett ebből. Mára mintegy kétszáz különféle kitüntetés van a birtokomban, és tagja vagyok nemcsak a magyar, hanem a német éremgyűjtők társaságának is.
- Mindig csak akkor mond ki vagy ír le valamit, amikor biztos a dolgában?
- Természetesen. Történészként ez alapvető követelmény.
- Azzal nem törődik, hogy nevek, adatok közlésével megsérti mások személyiségi jogait?
- Tévedés. A 2003. évi III. törvénycikk kifejezett felhatalmazást ad bizonyos személyi adatok közlésére, amennyiben az a történelmi múlt megismeréséhez szükséges. Úgy gondolom, egy adott kor alapvető jelenségeit a legérzékletesebben az egyes emberi történeteken keresztül lehet bemutatni. Akkor pedig a társadalmi megismerés érdeke az egyén érdekénél előbbre való.
- Egyesek úgy vélik, hogy ez a "személyes" történetmondás nem a történész feladata.
- Akkor mi a történész feladata, ha nem az, hogy elősegítse a teljes szembenézést egy adott korral? Miféle tudathasadásos gondolkodás munkál egyesekben? Ebben az évben például mindenki azon buzgólkodik, hogy minél feltűnőbben, méltóbban tudja megünnepelni 1956 ötvenedik évfordulóját. De hát ki és milyen ideológia verte le azt a forradalmat?  Egyfelől ünnepeljük a forradalmat, másfelől viszont nem óhajtunk megismerkedni teljes mélységükben az azt leverő rendszer embert próbáló mechanizmusaival? Nos, hideget és meleget egy szájból fújni nem lehet.
- Honnan van önben ez az igazságkeresési hevület?
- Ez nyilván személyiség kérdése, de az is fontos, hogy világéletemben kimondtam, amit gondoltam. A szüleim, Ungváry Rudolf író és Monspart Éva újságíró is mindig nyíltan beszéltek velem, és arra tanítottak, hogy használjam ki a mozgásteret, amely a rendelkezésemre áll. Most pedig szabad országban élünk, nem tehetek úgy, mintha nem lenne az.
- Történészek egy csoportja azzal vádolta önt, hogy a leleplezéseivel politikai érdekeket szolgál.
- Ez nevetséges és szánalmas. Hiszen én például főpapnak, ugyanakkor baloldali értelmiséginek a történetét is a nyilvánosság elé tártam, és azt hiszem, hogy az írásaimnak egyik oldal képviselői sem tudnak felhőtlenül örülni. Az igazság fájdalmas, de a megtisztuláshoz szükség van erre a fájdalomra. Azt elfogadom, hogy bizonyos passzusaim lehettek volna méltányosabbak.
- Ezt hogy érti?
- Nyolc ember történetét írtam meg. Ezt a nyolc embert megkísértette az állambiztonsági szervezet. Közülük öt ellenállt, a másik három nemhogy nem állt ellen, de túlteljesített. Ezekből a történetekből jól látszik, hogy igenis, még abban a korban is volt az embernek választási lehetősége. A három közül az egyik nagyon ízléstelenül és durván beszélt, és ha nem szó szerint idézem, az nyilván kevésbé lett volna bántó. De azt gondoltam, szükséges a szöveghűség, hogy megismerjük az ilyen emberek lelkivilágát. Mert nagyon nehéz dolog három mondatban összefoglalni és pontosan visszaadni valami fontos igazságot. Tény, hogy a múlt ilyesfajta "ember közeli" feltárásának nálunk még nincsen gyakorlata, mindannyian tanácstalanok vagyunk a formát illetően.
- Sokan állítják, 1990-ben, a rendszerváltáskor kellett volna mindent tisztázni, ma már nincs értelme.
- Nem késtünk el, minden adat megvan, a jelentéseket és hivatkozásokat többszörösen is nyilvántartották, nem igaz, hogy elvesztek. Tízperces munkába kerülne, hogy az interneten keresztül az egész magyar társadalom megismerje az ügynökök teljes körét. Ha volna rá politikai akarat. Bár, hozzá kell tennem, nem a nevek érdekesek, hanem a mögöttük álló sorsok. Az, hogy valakit "beszerveztek", még szinte semmit sem jelent. Tudni kell hozzá, hogy milyen helyzetben történt, és az illető hogyan használta ki a lehetőségére álló mozgásteret. Nem ítélkezni, nem büntetni akarunk, csak megismerni a valóságot. Mindenki nézzen szembe azzal, ami történt, és maga számoljon el! Nem kell félni a szembenézéstől, a kimondástól. Az eddig nyilvánosságra került ügyek után sem lett senki öngyilkos, és nem hullottak szét családok. Nyilvánvalóan ez a társadalom szeretne végre teljesen tisztán látni és az emberi gyengeségeket megbocsátani.

Visszhang
Ungváry Krisztián több közéleti személyiséget leleplező cikke után nemrég megírta Ránki György, Szűcs Jenő, Glatz Ferenc történészek, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész és Géresi János tudományos munkatárs történetét, akiket az ügynökiratok tanúsága szerint a Kádár-korszakban besúgásra akartak rávenni - de ők ezt megtagadták. Felidézte Vígh Károly és K.-né K. G. angol irodalomtörténész, illetve Szita László történész-levéltáros esetét is, akiket sikerült beszervezni. Az írás nyomán 44 tudós nyílt levélben nehezményezte, hogy Ungváry pellengérre állította elhunyt kollégájukat, Szita Lászlót, és sajnálják, amiért napi politikai érdekek szolgálatában akar ítéletet mondani. Vígh Károly levélben tiltakozott. Ungváry a Szitára vonatkozó, esetlegesen bántó, szó szerinti idézetekért nyilvánosan bocsánatot kért, de az őt érintő vádakat méltatlannak találta.