Kilábalni a szegénységből

- Akár "hálátlannak" is tűnhet, hiszen egyetlen kormányfő sem foglalkozott még ennyit eddig, legalábbis programszinten, a szegénységgel és az esélyegyenlőtlenséggel, mint a mostani. Ehhez képest ön nem győzi hangsúlyozni, ez nem is igazán politikai kérdés.
- Amíg a társadalom, kormányoktól és pártoktól függetlenül, nem látja be, hogy a helyzet tarthatatlan, addig nem lesz érdemi előrelépés. Ebben a politika segíthet, mint ahogy most, ennyi év után teszi is, de szükség van a civil társadalom, az egyes emberek belátására is. A tény, hogy ott tartunk, ahol tartunk, nem kis mértékben a magyar vezető rétegek mérhetetlen önzésének következménye. Évtizedekig homokba dugták a fejüket. Ma legalább három súlyos problémát kell egyszerre kezelnünk. Magyarországon kevés az aktív kereső, harmadával kevesebb, mint 15 évvel ezelőtt. Az 1989-ig dolgozó roma lakosság szinte teljesen kiszorult a munkahelyekről, ráadásul rendkívül erős a gyűlölet is vele szemben. És a harmadik konfliktusgóc, ami nálunk, sajnos, egyedülálló, a lakóhelyi és iskolai elkülönítés. Ennek az egyik oka, hogy megszüntettük a kötelező iskolai körzeteket. Hiba volt.
- Romákat említ, miközben a szegénység nem egyenlő a romák helyzetével.
- Nem, de azért ők a legérintettebbek.
- Hol és mivel kellene hozzálátni a szegénység felszámolásához? Hiszen amiről beszél, az szinte mindent érint: foglalkoztatás, vidékfejlesztés, oktatásügy, és sorolhatnánk tovább.
- Igen, ezért fog sokáig tartani. Ha ma elkezdjük, húsz-harminc év múlva jönnek az eredmények. Ráadásul nagyon drága is lesz. De ha nem teszünk semmit, akkor még többe fog kerülni. Mondok egy adatot: ma Magyarországon százezer gyerekből húszezer gyakorlatilag 18 éves koráig elvész. Ez annyit jelent, hogy addig el is dől, nem lesz rendes állása, vagy egyáltalán semmilyen állása nem lesz. Ma nincs megfelelő képességfejlesztés, az iskolák pedig tömegesen engedik ki a funkcionális analfabétákat, akik tehát hadilábon állnak a szövegértéssel. Rossz lakáskörülmények között élő, alultáplált gyerekek sokasága tanul haszontalan dolgokat sok rossz iskolában. Egyre több zsákfaluban csak nő a szegénység, s újratermelődik. Ha nincs állami segítség, akkor ebből nincs kiút.
- Tegyük fel, meglesznek az eszközök, vagy legalábbis valamennyi telik rá. Melyek a legsürgősebb teendők?
- A kis falvak esélytelensége az egyik nagy kérdés. Infrastruktúrára, főleg utakra és különböző szolgáltatásokra van szükség, amelyek odavonzzák a tőkét, hogy munkahelyek létesülhessenek. Mentorképzés kell, hiszen nem elég feltételeket megteremteni egy-egy településen vagy iskolában, folyamatosan gyámolítani is kell azt, ami kialakul. Utazó szolgálatot kell létrehozni, mely figyelemmel kíséri a folyamatokat, s jelzi, hol szükséges segíteni. Emellett indexálni kell a családi pótlékot, vagyis az infláció mértékével azonos mértékben automatikusan növelni kell, és az átlagosnál nagyobb mértékben a legszegényebb csoportokét, a sokgyerekesekét és a gyermeküket egyedül nevelőkét.
- A falusi iskolák is szerepet játszanak a hátrányok újratermelésében. Éppen parázs vita folyik arról, mi legyen a kistelepüléseken lévő iskolákkal, amelyek sokasága alkalmatlan a versenyképes tudás átadására. Szűnjenek meg, legyenek körzeti iskolák? Mi a legjobb az ön szemszögéből?
- Minden ellen és minden mellett szólnak érvek. Tízéves korig többféle modell elképzelhető. Az sem baj, ha egy faluban, ahol, mondjuk, csak három tucat kisiskolás lakik, ott maradnak a gyerekek, s helyben oktatjuk őket. Tízéves koruk felett azonban vagy versenyképes tudást kapnak, vagy végleg lemaradnak. A felső tagozattól tehát egyértelműen kívánatos, hogy a mainál kevesebb településen legyenek megfelelően ellátott, modern iskolák. Hogy egy gyerek fejlődésének mi a jó, hány éves kortól menjen kollégiumba, vagy járjon iskolabusz, azt nálunk még mindig politikai vitákban akarják eldönteni, holott ez részben a település feltételeitől függ, részben pedig pedagógiai és pszichológiai kérdés.
- Említette, hogy nálunk az unió szelíd nyomása, a helyzet tarthatatlansága és a miniszterelnök személyes érdeklődése okán kap most több figyelmet és talán pénzt is a társadalom e fonáksága. Annak idején mi vonzotta önt erre a területre? A dicsőség, a gyors siker aligha...
- Az egyenlőtlenségek hátterében a társadalmi igazságosság kérdése áll. Aki elég érzékeny, az sok mindent megtapasztalhat. Én 1931-ben születtem, láttam nyomort, majd még nagyobb nyomort, rengeteg ígéretet és hazugságot, így a személyes élmények és a szellemi érdeklődés vitt erre a területre.
- A sok nélkülözés láttán nem lesz maga is egy kicsit depressziós?
- De igen. De ha nem teszek semmit vagy nem mondom el, akkor még depressziósabb leszek.
- Az Akadémián alakított munkacsoportjának következtetései a politikában most majdhogynem közvetlenül is megjelennek. Ez elég szokatlan tudóskörökben. Nem irigylik érte? Vagy nem sütik rá, hogy eladta magát a politikának?
- Nem vagyok "tudós". Kutatónak, szociális közvetítőnek tartom magam. Meg civil vagyok. És, hangsúlyozom, e helyzet javításában a politika egyedül, civil támogatás nélkül semmire nem megy. Ami pedig a következtetéseink politikai hasznosulást illeti: negyven év után talán ideje volt.