Kinek dukál siratóasszony?

- Hatvankettő január 1-jén vettük át apósomtól a kötelet - áll meg, s álmélkodik, hogy van idegen, akit épp a tunyogi harangozó sorsa érdekel. - Ő, szegény, már belefáradt... mi meg fiatalok voltunk. Akkor még nem volt villany, kézzel kellett húzni. A két haranghoz két ember kellett, így lett belőlem harangozóné, meg - teszi hozzá nevetve - harangozó is egyben. Vadon Sándor nagytiszteletű úr szolgált itt akkor. Most temettük, kilencvenkét éves volt. Nyírbogáton nyugszik, mert öregkorára felköltözött a Nyírbe. De mindig visszavágyott ide, a Feketére.
Feketésbarna földjéről mondják a Krasznán túli részeket Feketének. Lenke néni is költözött már egyszer pár száz métert: fiatalasszonyként Matolcsról Tunyogra, az ura falujába. Azt mondja, épp elég volt megszokni azt is. Most már persze tunyoginak vallja magát, de ha meghallja a matolcsi harangot, még ma is arra fordítja a fejét. "Jaj istenem, ki halt meg vajon...!?"
Az avatott fül a harangszóból ma is következtethet a faluban történtekre. Még inkább így volt ez ötven-hatvan éve. Akkortájt a hozzátartozók módjától függően például a halottnak tizenegyszer vagy huszonnégyszer harangoztak. Asszonynak, leánynak a kicsivel, fiúknak, férfiaknak a nagyharanggal kezdték. Majd összecsendítették a kettőt. Ma Lenke néni hatszor húzza mindenkinek. Ötször a nagyharanggal, aztán hatodikra együtt a kettőt.
Régen persze más volt minden. A temetés is. Akkor még hivatásos siratóasszonyokat is fogadni illett. Különösen, ha férfi volt kiterítve. Furcsa esetek is megestek, némelyiket ma is emlegetik. A szomszédban, Fehérgyarmaton is felfogadtak két véka búzáért egy asszonyt. Sírt is az rendesen, de közben odasúgta az özvegynek:
- Komámasszony, megadja?
- Tetejével, tapodva! - sírta vissza az özvegy, nehogy elhalkuljon az egyébként igen hatásos siratás.
A másik anekdota szerint egy tál lencsét ígért az özvegyasszony a komaasszonyának, ha segít rendesen elsiratni az urát. Rá is borult a koporsóra, de zokogás közben felkérdezett:
- Aztán jó fővő lesz-é az a lencse?
- Jó biz az! - zokogott rá a válasz. - Mihelyt rottyan, mindjárt szottyan...
Nem Lenke nénitől tudom én ezt persze, hanem Luby Margit, épp e két faluról írt néprajzi könyveiből. Lenke nénénk sokkal szemérmesebb annál, mintsem hogy kiadja a falu titkait. Annyit azért elárul, hogy családonként évente kétszáz forintért harangoz. Kétszáz család neve szerepel a kockás füzetében. Ki lehet számítani, mennyit keres évente a harangozással.
De ha azt vesszük, hogy annak idején tíz forinttal kezdték...
- Ó, most már könnyű! - mondja. - Csak meg kell nyomni egy gombot, s megy magától. Nem kell felkapaszkodni a meredek létrákon. Az igazat megvallva nem is tudom, hány éve voltam fent. Ha gond van, szólok a fiamnak, Bálintnak. Nyolc gyermekem van, hét fiú. Bálint Matolcson húzza.
Vincze Bálint jó kötésű magyar, épp kaszál a Szamos-parton, s jön kíváncsian, hogy ki faggatja az ő anyját. Amúgy futballista volt, még Nyíregyházát is megjárta. Most a templomtornyot járja, néha a tunyogit is. Nyomában lépkedek a létrafokokon.
- Vigyázzon! - szól le hozzám. - Korhadtak már a lécek. Kölyökkorunkban még acélosabbak voltak - áll meg a harangok alatt. - Innen esett le szegény apánk! - mutat le, a mélybe. - Bele is halt később... pedig azt mondta mindenki, száz évig fog élni.
A torony ablakai a madarak ellen bedrótozva, de azért látni a két a Szamost, látni a szomszédos falvak tornyait, látni a határt, a dűlőutakat.
- Ó, hányszor lestem azokat az utakat pulyakoromban! - pillant körbe Bálint. - Hogy jön-e már anyánk, vagy megint nekünk kell harangozni? Mert a harangozásból akkor se lehetett megélni. A téeszbe jártak. S ha messze volt a munka, ránk, gyerekekre várt a kötél. Néha nagyon untuk.
Fent csend van, álmos délelőtt, ám lent dudálnak, kiabálnak. Bálintot hiányolják a társak. Indul is, mint a nyest, szalad lefelé a létrán, félútról szabadkozva visszaszól.
- Már elnézést, hogy magára hagytam... de mennem kell. A harangok nem tartják el az embert.