Nepperkényszerben a balatoni hajózás

- Járt a Balatonon egy legendás hajóvezető - meséli Búza Béla a Jókai motoros fedélzetén. - Meg-meghívták az utasok egy-egy italra az öreget. Ő mindig elhárította a szíves kínálást mondván, szolgálatban nem fogyaszthat szeszes italt. Csakhogy volt Siófokon egy kocsmahivatal, éppen ott, ahol a vendégek kiszálltak a hajóból. Nohát, ez a hely arról volt nevezetes, hogy itt lehetett befizetni a vén hajósnak szánt italokat. A kocsmáros külön táblán húzta a strigulákat. Ahány vonás, annyi korsó sört fizettek az utasok az öregnek. A szolgálat végeztével a legendás hajóvezető betért a "hivatalba", és legurította a söreit.
Amíg a mesélő kedvű Búza Béla kikötőben álló hajójáig eljutottam, három nepperen kellett "átverekednem" magam a balatonfüredi mólón. Ki-ki a maga cégét ajánlja sétahajózásra. Felnőtteknek egységesen 1200 forint egy óra, gyerekeknek hat-hétszáz, csoportok esetében lehet egyezkedni.
A Nautika Kft. felhajtója megnyerő modorú férfi. Pillanatok alatt rávesz egy fiatal párt, hogy az Őszöd nevű vitorlást válasszák; aztán előkap egy olyasféle tárcát, amilyet a fizetőpincérek használnak, és sebtében rendezi utasaival az anyagiakat - lehetőség szerint mindenki elől elfordulva.
- Volt már itt dulakodás is az utasokért a nepperek között a múlt években - csóválja a fejét Lucz Endre, a Balatoni Hajózási Zrt. körzeti állomásfőnöke. - Hogy elkerüljük a szégyenletes leszólítgatásokat, szerkesztettem egy sétahajó-menetrendet, amely június elsejétől lépett volna életbe. Abban szabályozottan és méltányosan megosztoztunk volna a vendégeken az itteni másik két hajózási vállalkozóval. Sajnos a Nautika Kft. úgy ítélte meg, hogy ez számára nem előnyös, ezért megmaradt a neppervilág, olyannyira, hogy mi magunk is kénytelenek voltunk felvenni egy ilyesféle utascsalogatót.
Jómagam - készülvén a riportra - még Budapesten azt hallottam, hogy a Balatoni Hajózási Zrt. monopolhelyzetben van a tavon, hiszen több mint ötven hajója járja a vizet, kezében tartja a legjobb fekvésű kikötőket, és folyton emeli a kikötői bérleti díjakat.
- Tudja, miben áll a mi monopóliumunk? - kérdi kissé mérgesen Kapócs Ferenc, a Zrt. kereskedelmi igazgatója. - Abban, hogy feltétlenül betartjuk a törvényeket, és mindenről adunk számlát. A mi hajóink és vendéglátásunk megkapta a legmagasabb szintű nemzetközi minősítéseket. Hogy más hajózási vállalkozók e tekintetben hogyan állnak, legyen az ön dolga kideríteni egy oknyomozó riport keretében.
Kapócs úr ugyan nem mondja, de lerí róla: kissé neheztel a magyar sajtóra. Sokadjára tapasztalok sajtóellenességet balatoni barangolásaim során. Siófok környékén például tavaly valósággal bojkottálták az egyik nagy példányszámú bulvárlapot, mert úgy találták azok, akik szeretnének megélni a magyar tengerből, hogy az újság kifejezetten ellenséges velük, illetve a tóval. Érdekesek a pletykák is. Szívósan tartja magát az a - gyanúm szerint gyermeteg - nézet, miszerint az egyik kereskedelmi televízió nagy hatalmú irányítójának "a horvátok villát vettek az Adrián", ezért állítják be hamisan a horvát tenger és a Balaton árarányait az adott csatorna riportjaiban.
Lucz Endre nem a sajtó miatt háborog, hanem azért, mert most is elloptak a füredi mólóról három mentőgyűrűt. Tizenötöt emeltek el belőle 2005-ben. Márpedig előírás, hogy minden "beszállítóhelyen" egy mentőgyűrűnek és egy csáklyának lennie kell.
- El sem hinné, milyen sokra rúgnak az ilyen, potomságnak tűnő költségek - mondja. - Nem beszélve arról, hogy kétezer-háromban több mint kétszázmilliót költöttünk a kikötő korszerűsítésére, szépítésére. Úgyhogy amikor azzal vádolnak bennünket, hogy aránytalanul emeljük a bérleti díjakat, illenék tekintetbe venni, hogy nekünk is óriási ráfordításaink vannak. Ráadásul a díjemelésekkel csak az inflációt követjük.
Persze nem minden vállalkozó dobál sarat a Balatoni Hajózási Zrt.-re. Egyebek között a Vanyolai-féle cég korrekt kapcsolatot ápol velünk. Ennek a hajója a Jókai, amelynek fedélzetén Búza Béla, a vén tengeri medve mesél.
- Hogyan került a sós tengerről a Balatonra? - kérdem.
- Eladták a seggünk alól az utolsó magyar tengerjáró hajót. Harminckilós csomaggal jöttünk haza. A szívünk szakadt meg azért a gyönyörű, kétéves hajóért. Amennyire mi tudjuk, bagóért adtak túl rajta.
Lemondóan legyint.
- Egy szakmát tettek végképp tönkre, uram!
Nyel kettőt-hármat.
- Hát most ez van, a Balaton. Amikor megüli a köd a vizet, úgy képzelem, messze a part, mint a sós tengeren.
Cseng a mobilom. A Magyar Vitorlásszövetség főtitkára, Kerekes Kázmér jelentkezik. A szövetség balatonfüredi kikötőjének sörsátrába invitál. Hamar ott termek. Éppen a Finn Masters világbajnokság ügyes-bajos dolgait intézi.
- Az idén Füreden öt nagy nemzetközi versenyt rendezünk május 14-étől mintegy hat héten át. Ilyesmit talán még sehol sem sikerült összehozni a világon - dicsekszik a főtitkár.
- Hogy lehet az, hogy egy ilyen rangos eseménysorozatról alig tudnak a Balaton partján élők, akik közül pedig sokan a vitorlázás fellendülésétől várják a Balaton felvirágzását?
- Itthon a vitorlázásnak nincs jó sajtója. Az biztos, hogy a tó földrajzi fekvése, megközelíthetősége, vízfelületének nagysága, szépsége minden európai versenytársánál nagyobb lehetőséget biztosít a kontinens vitorlásparadicsomának létrehozására. Jelenleg öt-nyolcezer hajóval számolhatunk a Balatonon. Ennek legalább az ötszörösét, de talán a tízszeresét is elbírja a környezet.
- Nem a szegény emberek sportja a vitorlázás. Joggal remélhetnénk, hogy általa egy pénzes réteg kötődne a Balatonhoz. Jól látom?
- Egy tízméteres hajó olyan öt-nyolc millió forintba kerül. Az éves fenntartási költsége további egymillió. Ha a parton épülni kezdenének például yachtszállodák, az máris sokat segítene.