Nőre vár a családfő

Szabolcs elefánt. Mégpedig afrikai; pár hete a nyíregyházi állatpark lakója. Igazi szenzáció, mivel magyar állatkertnek még sohasem volt afrikai elefántja. A fővárosi állatkertben is indiaiak voltak mindig, melyek kisebbek, s valamivel tán szelídebbek is az afrikai rokonaiknál.
Az új lakónak persze új lakás is dukál. Szabolcs megkapta. Nagy szó, mert Magyarországon - beleértve a Trianon előtti Magyarországot is - száznegyven éve épült utoljára elefántház, Budapesten. Igaz, szép, de az sem igazán vastagbőrűek tartására alkalmas. A nyíregyháza-sóstói ház viszont minden igényt kielégít. Csak egy kicsit nagynak és túlbiztosítottnak tűnik minden. A falak félméteresek, az öt méter magas ajtók rácsai már nem is rácsok, hanem férficomb vastagságú oszlopok, a rögzítőcsavarok pedig akár egy-egy sárgadinnye.
Hümmögtek is a tervezők, amikor az állatparkosok előadták az elképzeléseiket. Túlzottnak találták az ajánlásokat. Ám amikor Szabolcs a költözéskor az egyik ajtónak támaszkodott, rögtön megértették az óvatosságot. Különösen, amikor megtudták, hogy Szabolcs nemsokára kétszer ekkora lesz. Mint egy mozdony... s ha az megdühödik! Igaz, a mozdonyok nem szoktak megdühödni, de az elefántokkal bizony megesik. Párzási időben tízszeresére is emelkedik az úgynevezett tesztoszteronszintjük, s ez a hormon ugyancsak agresszívvé teszi őket. Szerencsére csak a hímeket. De jobb ilyenkor a nőstényeket is elkerülni.
A nyíregyházi az ország legdinamikusabban fejlődő állatparkja. Sóstói vadaspark néven 1971-ben kezdte meg a működését, és sokáig csak egy volt az ország sok vadaskertje közül. Pár dísztyúk, öt éhes farkas, két depressziós medve, a látogatók elől rémülten menekülő vadmalacok. Az ugrásszerű változások tíz éve, az új igazgató, Gajdos László színre lépésével kezdődtek el a park életében. Előbb átadták az Afrika-panorámát, majd a zsiráfházat, a tengeri akváriumot, a trópusi házat, a sarkvidéki szegletet, és újabbnál újabb állatok érkeztek. Jegesmedvék, pingvinek, cápák, fókák, meg jaguár, zsiráf, fehér tigris, orrszarvú.
Már csak egyvalami hiányzott. Az elefánt.
- Még így is elkelne jó néhány állatfaj, de az elefánt azért valóban más - mondja Gajdos László. - Egy állatkertnek megvannak a hagyományos lakói: zsiráf, oroszlán, zebra, medve, s természetesen az elefánt. Az elmúlt tíz évben megkaptam én is sokszor: jó-jó, de hol az elefánt? Igen ám, de annak a tartása meglehetősen összetett feladat. Nem véletlenül alkotnak az elefántos állatkertek a világban külön kasztot. Az elefántgondozók pedig a szakma elitjét.
Egy ilyen szakemberért az állatkert-igazgatók képesek a világ túlsó sarkába is elmenni. Gajdos Lászlónak nem kellett ilyen messzire mennie. Csak Veszprémig, illetve Bécsig, hogy megtalálja Takács Zoltánt. Nagy szerencse kellett hozzá. Az amúgy Veszprémben élő szakember épp szabad volt, munkahelye, a Bécs közeli szafaripark akkortájt ment csődbe. Az állatokat elkótyavetyélték, a szakembereket szélnek eresztették. Ám mire ennek híre ment, s Zoltánra lecsaptak volna az állásajánló állatkertek, a nyíregyháziak már meg is kötötték vele a szerződést. Nem volt nehéz, mert az ismert szakember azonnal látta, igazi erőpróba vár rá: az ő irányításával kell megalapozni egy elefántdinasztiát.
A tervezett dinasztia leendő családfője ma még nemigen törődik a nyírségiek nagyra törő terveivel. A házát övező parkban elszántan élelem után kutat. Pontosabban szólva desszert után.
- A bokrok alá dugott alma vagy zöldség valóban csak desszert, de így elfoglalja magát - nézi szeretettel "kis" ápoltját Takács Zoltán, aki, mióta az eszét tudja, mindig is állatokkal szeretett volna foglalkozni. Már a gimnáziumi szünetekben is a veszprémi állatkertben dolgozott, és később a szakmát is ott sajátította el. Végigjárta az összes lépcsőfokot: gondozóként kezdte, s igazgatóhelyettesként búcsúzott, amikor a gänserndorfi szafariparkhoz igazolt. Az elefántok kedvéért. Akiket nemrég oly "sikeresen szétszedtek" a pénzügyi válság miatt. De talán Szabolcs, a szabolcsi elefánt kárpótolja. - Természetesen semmiben nem szenved hiányt - mondja a gondozója -, de az állat is olyan, mint az ember: ha valamit könnyen megkap, előbb-utóbb elkényelmesedik. Ezért dugdossuk előle a csemegét. Dolgozzon meg érte, nehogy eltunyuljon.
Szabolcs egyébként Izraelben született, de nagyon hamar Lengyelországba került. Onnan kapták meg a szabolcsiak, akik pár hete szállították a sóstói parkba, remélhetően a végleges otthonába. Takács Zoltánra várt a költöztetés legnagyobb terhe, hiszen ő ismerte leginkább az elefánt természetét. Alapjában véve nyugodt, megbízható jószág, a nőstények pedig kimondottan barátkozóak, ám egy ilyen, több száz kilométeres út a legedzettebb embert is kiborítaná, nem egy elefántsihedert. Takács Zoltán sem volt túlságosan nyugodt, hiszen ha valaki tudja, ő aztán igen, hogy az elefánt veszélyes is tud lenni. Bécsben például nemrég ölte meg a gondozóját egy fiatal bika, pedig jó barátságban voltak.
Szabolcs, hál' Istennek, szelíd óriás, és már most a látogatók kedvence. Tavaly egyébként háromszázezren keresték fel a parkot, a budapesti után messze a legtöbben a hazai állatkertek közül. S biztosra vehető, az érdeklődők ennél is többen lesznek, ha megérkezik a többi elefánt. Ötfős gondozói csapat várja őket, s igyekszik majd segíteni az otthonteremtésben.