Tanulópénz, órakulcs

Kezdjük talán ott, hogy - egy jeles közgazdásznő szép kifejezésével élve - az "oktatáspiac" egyáltalán nem a nyeretlen kétévesek versenyterepe. A tanár és a diák napi viszonya ugyan ellentétek sorozata, hiszen az egyik tanít és követel, a másik pedig jól-rosszul, fogcsikorgatva vagy netán könnyedén teljesít, ám "rendszerbe foglalva" érdekeik mégis közösek. Az egyik megélni akar abból, hogy tudását átadja, a másik meg, befogadva azt, értékesebbé akar válni. Ezt hívják oktatásnak. Ennek azonban - értsd: a tudáshoz jutásnak - ma meglehetősen bonyolult gazdasági és társadalmi érdekháttere létezik. Tudjuk, vannak "jó" és kevésbé népszerű középiskolák, egyetemi-főiskolai karok. Többségük ma iparszerűen működik. A képlet egyszerű: feltöltött hallgatói létszám szorozva elég magas állami normatív támogatással, plusz a fizetős hallgatói (középiskolás) bevételekkel, mindez egyenlő meghatározott számú tanári állással, egyetemi (középiskolai) laborköltséggel, portással, takarítónővel, mindennel. A másik oldal: ha a gyerekem egyetemre megy, az akkor is pénzbe kerül, ha a tandíj szót ki sem ejtjük.
A tanárok persze már most tiltakoznak, óraszámemelésről hallani sem akartak (ez főként az alsó- és középfokú oktatásban okoz majd feszültséget), és eleve úgy vélik, egyfajta vívmányukat nyirbálja éppen a kormány. Nos, ezzel szemben a mai Magyarországon tanárnak lenni azért nem olyan rossz buli. (A profán megfogalmazás szándékos.) Nézzük a tényeket! Egy átlagos tanári fizetés nincs nettó százezer alatt, s ebben benne van garantált két és fél hónap fizetett szabadság is. Már hallom is az ellenérveket: a feszített oktatáspszichológiai feltételek, a sok többszörösen hátrányos helyzetű gyerek, a kötelező szakmai továbbképzés stb. Mindezek nyilván ott vannak a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban azonban az, hogy - igenis kijelentem - a tanárok között egyre kevesebb az igazi egyéniség, közoktatásunk legalább kétharmada attól nyög, hogy a közalkalmazottként felvett hivatalnok letudja az órát, aztán megy haza jól érezni magát. A főiskolákon, egyetemeken a kari oktatók zöme sem igazából a fizetésből, hanem az úgynevezett külső megbízatásokból, a "buliból" él meg. Az egész rendszer - éppúgy, mint az egészségügy - egy nagy hazugságra épül. Ennek lényege: a "poszt" birtokosának megélhetése az állami finanszírozástól függ. Dehogy! Az csak a keret. Minden más a kapcsolatrendszerre épül.
A tandíj bevezetése igazából nem más, mint egy régen létező tény tudomásul vétele. Annak kinyilvánítása, hogy valóságosan ingyenes felsőoktatás sohasem volt Magyarországon, a "gyerek taníttatása" mindig is áldozatot követelt szülőtől, diáktól, államtól egyaránt. Ma, most, éppen ez fejenként többmilliós tétel. A mostani új rendszer lényege, hogy azt a társadalmi és munkaerő-piaci előnyt, amit a diploma megszerzése hoz a fiatal magyar polgártársunknak - ez egyfajta hitelként is felfogható - utólag, a papír birtokában megszerzett jobb állás magasabb jövedelméből kell kifizetni. Igazságos ez? Vitatkozhatunk rajta. Lehet ellene tiltakozni is. De vannak a tények. Azok a makacsok.