Nagy mászkálás

Eleinte kerítés se volt, csak amióta a nyulak rászoktak a répára. Kutyát azért mégse raktam ki. Igaz, pihenek én otthon is, de azért más a kert, ahol kézbe veszi az ember a szerszámot. Otthon csak a tévé, odakint friss levegő van, répa meg nyulak.
Amikor a kerítést csináltattam, azt hittem, könnyen megúszom pénzügyileg, csakhogy a kapu! Hiába szabattam keskenyre, akkor is sokba volt. Főleg a kulcsmásoló, mert folyton elhagytam a kulcsot. Én ilyen kulcsos öreg vagyok. Az asszony zsinóron a nyakamba akasztotta. De az se volt valami nagy durranás. Meghívott a szomszéd szüretelni, aztán ahogy préseltük, addig sertepertéltem, hogy bekapta a daráló. Csak a vénséges vén atyaúristennek köszönhető, hogy nem daráltuk be a fejem a mustba. Na, az lett volna csak az igazi küvé bor! Végül azt találtam ki, hogy a kettévágatom a kaput, hogy át tudjam lépni. Előnye sok van, hátránya kettő.
Az egyik nagy hátrány, hogy elég egy rossz mozdulat, vagy fél liter bor egy kis pálinkával, mindjárt fölakadnak a golyók, ami még az én koromban is vonyítással jár. A másik hátránya, hogy nem csak én tudom átlépni. A rendszerváltásig nem volt probléma, csak aztán jött szokásba a nagy mászkálás. Egyik délután, ahogy megyek kifelé friss levegőt szívni a kiskertbe, látom ám, hogy nyitva van a házon az ajtó. Vénségemre nyitva hagyom a bejáratot? Nem vagyok amnéziás: a zár ki volt feszítve. Széjjelnéztem, semmi nem hiányzott. Mit is vittek volna el? A rossz pulóveremet, amiben ásni szoktam, vagy az elemes Sokolomat, amire befőttes gumi fogja az elemet?
Hát de bizony a hűtőből fölzabálta a halkonzervemet, a kétszersültet, megitta sörömet. Igaz, szépen a szemétbe rakott mindent, de azért mégis. A csuma elárulta, hogy kintről hozott be paprikát, az ágyon meg a fekvés nyoma, ahogy horpasztott szerencsétlen ördög.
Gondoltam, szólok a rendőrségnek, telefonáltam rögtön. Fölvették az adatokat, helyszíneltek és ismeretlen tettes ellen megkezdték a nyomozást, hogy majd értesítenek.
Tudtam én, hogy megy az ilyesmi, úgyhogy kihívtam a lakatost, megcsinálta a zárat, nem kevésbe számolta meg azt a pár csavart. Rá egy hétre megint nyitva találtam mindent, hűtőt üresen, sörömnek anynyi. Ennek a fele tréfa! Havi harmincezret lakatosra költeni? Fogtam, lesbe álltam egy héten át. De nem jött. Ráadásul az asszony nem hált kint velem, és hiába az ötvenéves házasság, elkezdett hiányozni. Egy hét után hazamentem, másnap betörtek, kaja, pia, szundi.
Törtem a fejem minden este, minden délután, de nem jöttem rá a megoldásra. Akkor azt mondja az asszony. Te, Lajos, az isten áldja meg azt a nagy eszedet! Mi lenne, ha adnánk ennek a jó embernek egy kulcsot? Már egyhavi nyugdíjadat zárra költötted. De hát hogy adjuk oda? Ez volt a következő probléma.
Hát, hogy, kérdezte az asszony, ahogy a filmekben szokás. Kiírod egy papírra, hogy kulcs a lábtörlő alatt. Vegyél neki rendes sört, kenyeret. Még mindig olcsóbb, mint a lakatos.
Akkor, ötven év után jöttem rá, milyen jól nősültem. Ilyen okos asszonya senkinek nincs. Ráadásul lett egy láthatatlan barátom is. Szívesen találkoznék már vele, de nem sikerül, mert olyan ravasz, mint a feleségem, mondta Lajos bácsi, azzal eleresztette a megtört gumislagot és a jéghideg locsolóvizet a képembe fröcskölte.