Amikor a tücsök békává változik

Kényszerpálya volt számunkra a falusi turizmus. Egy ötezer hektáros csodálatos fenyőerdőben lakunk, a házunk – amit sikerült mint szolgálati lakást először bérelni, aztán megvásárolni – egy Klebelsberg típusú két tantermes tanyasi iskola volt. Egy tisztaszobával indultunk, az odaérkező vendégek a család konyhájáról étkeztek. Amit mi ettünk, azt ették a vendégek is, bár ez valójában fordítva történt: mi ettük azt, amit a vendég megkívánt.
A kamikázék bátorságával vetettük bele magunkat a vállalkozásba. Az ismerősi köröm dőre próbálkozásnak tekintette az egészet, mi mégis bíztunk a dologban. A feleségem kifejezetten tehetséges szakács, és a vendégnek mindig valami pluszra van szüksége – hiszen, ahogy szoktam mondani, ez itt nem a világ vége, de idelátszik. Folyamatosan visszaforgattuk a keresett összegeket. Az elsők között építettünk kemencét; nyári étkezőt, harminckét fős szállást, kempinget, sportpályát létesítettünk. Így lassan a falusi turizmus kategóriából is kinőttünk.
Tizenhét évig gyakoroltuk főhivatásként a vendéglátást, ez idő alatt évente négyezer vendég fordult meg nálunk. Igyekeztünk minden porcikánkkal szolgálni. Soha nem fáradtunk el, soha nem mondtunk semmire nemet: amit emberileg meg lehetett tenni a vendéglátásért, azt megtettük.
Sajnos 2006 februárjában infarktus támadott meg, amit értetlenül fogadtam, már így utólag, mert akkor nem volt időm ezen gondolkozni. Valószínűleg a túlhajtott évek, illetve az lehetett az oka, hogy amit nyáron megkerestünk, abból ügyesen télre is kellett tartalékolni. Mindig az a szorongás vett elő, vajon elég lesz-e a félretett pénz a szezon kezdetéig, mert volt olyan, hogy hónapokig nem jött senki. Közben ugyanúgy működtek a villanybojlerok, mert nem tudhattam, hogy a következő percben betérő vendég nem akar-e tusolni.
Az orvosaim tanácsára muszáj volt lassabb tempóra váltanom. Akkor már lehetőségem nyílott a szomszéd kisvárosban egy falusi vendéglátó-tanfolyamon a tapasztalataimat átadni, kiélni a tanári vénámat egy olyan tananyaggal, amit szintén jól ismertem. Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ötvenhat évesen újra katedrára állhatok egy idegenforgalmi szakiskolában.
Ha valaki új helyre megy, akár a barátjához, mindig van benne egy tudatalatti szorongás. Megfelelek én annak a helynek? Vagy az a hely meg fog nekem felelni? Ott is van víz? Ott is van áram? A vendég stresszes állapotban érkezik. Mint egy mérgezett egér, mindenbe belekap, beszalad a szobába, van-e pótpárna, takaró, törülköző, milyen az étel? A szorongás mind a vendéglátóra zúdul. Ha neki nincs türelme, emberismerete, azonnal konfliktushelyzet alakul ki. Ilyenkor megnyugtatóan, készségesen kell a vendég elé kerülni, akkor néhány óra, de legfeljebb néhány nap múlva megnyugszik. Békesség árad a vendég és a vendéglátó köré, ami gyakran teljesen intim beszélgetésbe fordul. Ebben is partnernek kell lenni.
A stressz a vendéglátó oldaláról is fennáll. Egy vadidegen emberrel osztom meg a lakásomat. Tiszteletben fog tartani engem, a javaimat? Nincs enyim-tied, minden közös. Jóllehet mégsem az, mert én az egészet pénzért csinálom. Mégsem különülhetek el tőle, mert ha csak szolgáltatóként lépek fel, személytelenné válik a dolog, és a vendég nem érzi jól magát.
Ezért a határ kijelölése nem mindig könnyű. Sokan úgy képzelik, hogy nemcsak a szolgáltatást veszik meg, hanem az embert is. Volt egy vendég, egy férfi, aki a feleségével érkezett. Ugyanabban az időben mások is voltak itt, egy diáktársaság. A férfi fogyasztott alkoholt, egy kicsit többet az átlagnál, de nem túl sokat. A feleség pihent a medence szélén. A férj, állandóan a sarkamban lévén, mesélt a feleségéről – intim dolgokat. Aztán arra kért, hogy hadd segítsen felszolgálni a fiatalok rendezvényén. Nem akartam a kockázatot vállalni, udvariasan elutasítottam. Szó szót követett: még aznap elmentek. Sajnáltam, de az élet nem áll meg, dolgoztam tovább. Másnap a felesége felhívott, hogy a férje az éjjel felakasztotta magát. Sokáig bántott a dolog. Az az ember azért közeledett, hogy társasága, sikerélménye legyen. Itt a határt nem tudtam megállapítani.
A vendéglátónak nincs magánélete. A kisfiam beleszületett a vállalkozásba, az első totyogó lépésektől vendégek vették körül. Ő ezt természetesnek veszi. Két lányom kifejezetten nehezményezte az egészet. Ha kértem tőlük valamit, megtették, de egyáltalán nem szívesen, amit „pofacselek” útján a külvilág tudtára is hoztak. Igyekeztem őket megkímélni, amennyire lehetett. A házban lévő pince tökéletes klímájú, ott csináltam nekik gyerekszobát, ahová nem szűrődött le a hangoskodás, az italozásból eredő énekszó. Természetesen belátták, hogy anyagi létünk megalapozása az, hogy odafent emberek vannak. El tudták fogadni, de úgy, hogy miért nem hagyják itt a pénzt, és mennek haza.
Egyszer egy vendéggel, illetve a családdal ültünk kint az étkezőben, tücsökciripelés közepette. Milyen csodálatos ez a békakuruttyolás, mondja a vendég. Az tücsök, mondom. Márpedig béka, ő biztosan tudja. Közel s távol nincs víz, csak fenyőerdő, még csak nem is lombhullató, szóval békát soha nem láttak arra, mégis: ilyenkor megszűnik az objektív valóság. Ha a vendég úgy érzi, hogy az béka, akkor az bizony: béka.