Emlékképek a tenyeremben

Miből gondolja, hogy én erős vagyok? Sokan azt hiszik, ha valakit nagy baj ér, akkor erőt is kap mellé, hogy ne kelljen feladnia, és méltósággal viselje a sorsát. De ez nem így van. Számomra minden nap újabb küzdelem. Már az is, hogy reggel felkeljek. Tudni kell a megmaradt képességekkel, erővel gazdálkodni, de ez nem csak elhatározás kérdése. Meg kell találnom hozzá azokat a célokat, tegnap félbehagyott feladatokat, melyekért érdemes végigélni a következő napot. A családom, a barátaim mellettem állnak, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy elfoglaljam magam. Nekem az alkotás jelenti az életben maradást. Ha írok, teljesen elrugaszkodom a hétköznapoktól, mintha nem is ezen a világon élnék. Akkor is így van, ha saját fájdalmam adja az ihletet.
Az aszódi gimnáziumban érettségiztem. Úgy éltem, mint bármelyik diáktársam. Boldogan, önfeledten, tervekkel teli. Aztán tizennyolc évesen látóideg-gyulladást kaptam, s egyre súlyosabb állapotba kerültem. Előbb csak nehezen jártam, majd ágyba kényszerültem, teljesen kiszolgáltatott lettem. Bekerültem a fővárosi Róbert Károly körúti kórházba, ahol egy idő után közölték a szüleimmel, hogy többet nem tudnak értem tenni. Mi azonban nem nyugodtunk bele, édesanyám levelet írt a Nemzetközi Szklerózis Multiplex Alapítványhoz. Hamar meg is jött a válasz, azt javasolták, keressük fel a pécsi klinikát. Varga Sabján Márta doktornő így fogadott bennünket: „Miért nem hoztak cipőt?”
És egy hónap alatt lábra álltam. Guruló mankóval indultam el: egy lépés, két lépés, három lépés… Megpróbálkoztam az írással: egy szó, két szó, három szó… Kézimunkáztam, kötöttem is: egy szem, két szem, három szem… Kezdtem bizakodni, de jött egy újabb betegség. Súlyos izomgyengeség következtében nehezen tudtam nyelni és lélegezni. Intenzív osztályra kerültem, lélegeztetőgépre tettek, gyomorszondán keresztül tápláltak. Szertefoszlottak a reményeim. Két választásom maradt: vagy lebénulok, vagy elnémulok. Borzasztó napok voltak. Leszámoltam az addigi életemmel, és elképzeltem a jövőmet. Persze nem úgy kell érteni, hogy magamba roskadva sírdogáltam és rettentően sajnáltam magam. Aki benne van egy nehéz helyzetben, az igazából nem érzékeli annak nehézségét. Elfogadtam, hogy húszévesen nyugdíjaznak, elfogadtam a tolókocsit, elfogadtam a megváltoztathatatlant.
Az érettségi után képesítés nélkül tanítottam Kartalon. Imádtam a gyerekeket, ők is engem. Akkoriban kezdődtek a problémák a szememmel. Úgy voltam vele, majd rendbe jövök. Tavasszal már csak a nagybetűket láttam, nyáron leestem a lábamról, ősszel pedig már nem kaptam osztályt. Hát eddig tartott a tanítói pályafutásom… De időm sem volt meditálni a történteken. Gyakran meglátogattak a szomszédok, a barátok gyerekei. Együtt rajzoltunk, tanultunk, néha meséltem is nekik. Azt mondta egy betegtársam: lehet, hogy jó tanár lettem volna, de így Búth Emília lettem. Legjobb barátnőm, Kiss Juli velünk szemben lakik. Gyerekkora óta tolókocsis, szerencsére neki nincs baj a látásával. Gyakran felkerekedünk és elindulunk a határba. Kutyapóráz, madárcsengő – hogy a kapcsolat meglegyünk köztünk. Mondhatni, különleges látvány vagyunk, néha meg is állítanak. A nagyréten szoktunk letelepedni, Juliska felolvas valamit, vagy beszélgetünk. Mindketten szeretjük az irodalmat, az ízlésünk is egyezik. Neki köszönhetem az első verses kötetemet. Annak idején a népművelők fénymásolatban akarták sokszorosítani az írásaimat, mire fel Juliska közölte velük, szó sem lehet róla, tessék rendes könyvet kiadni belőlük. Így született meg a Fele-más. Aztán jött a Madárlátta, a Papírkaland, és az idei könyvhétre a Biccentő Gilice és Cérnapocok. Több antológiában is szerepelek, és néhány újságnak rendszeresen írok. Felfedeztem magamnak a „nyirkát”, fekete-fehér és színes papírlapokból nyirkált, ragasztott montázsokat. Gyakran hívnak kiállításokra.
Milyen gyönyörű a sárga repcetábla!... És háttérben a Mátra!... A Cserehát!... Juli mindent, amit csak lehet, belerajzol a tenyerembe. Ez az egyik módszer arra, hogy bennem is előhívódjon valamiféle kép. Becsukom a szemem, és felidézem a régi élményeim. Édesanyám sem azt mondja valamire, hogy szép vagy csúnya, hanem megpróbálja megfogalmazni a látottakat. Bennem pedig illatok, ízek, hangulatok, emlékképek indulnak be – s „látom”, amit ő lát.
Ki Búth Emília? Családnak Emike, barátoknak Emi, ismerősöknek Emília. Szívesen mérném magam a Mindenséggel, de ez nem megy mindig. Amikor írok, megtévesztésig olyan vagyok, mint egy igazi írástudó, aki papírra veti a gondolatait. Amikor nem írok, ugyanúgy élem a hétköznapokat, cipelem a keresztet, mint bárki más. Akik olvassák a könyveimet, megnézik az alkotásaimat, talán nem tudják, milyen az egészségi állapotom, most csak a végeredmény számít.