Józsi a kriptából

Összeházasodtak, s Józsi erősen megfogadta: ezután nem iszik. De az árnyék, ami rávetült: apja iszákossága és nemtörődöm, tékozló élete, erősebbnek bizonyult. Józsi küzdött, küzdött az alkohol démonával, végül a kívánság győzött és ő alulmaradt. Feleségének persze nem tetszett, egyre gyakrabban összevesztek, ő pedig megmakacsolta magát: csak azért is ivott! Elváltak, és Piroska a kocsmárossal kezdett új életet. Józsi megmaradt a réginél.
Alkalmi munkából élt. Igaz, szakmája nem volt (a hetedikben végleg kimaradt az általános iskolából), de sokféle feladatot rá lehetett bízni, amit rendesen el is végzett – ha nem ivott. Tudták ezt a községben is, így ha Józsi kertet ásott, kerítést festett, betont kevert vagy a lakatos mellett sikíttatta a flexet, senki nem kínálta munka közben. Csak utána. És ilyenkor Józsi „belehúzott”: a háznál kapott pohár pálinka után a kocsmába vezetett az útja, és a napi bevétel java ott landolt a kasszában. Ott landolt volna mind, ha nem kellett volna adnia belőle az anyjának, aki főzött, mosott rá, ahogy bírt. Mert egyre nehezebben bírt. Gyerekei apja már régen odébbállt, azt sem tudta róla, él-e még egyáltalán, őt magát pedig ezer nyavalya lepte meg, és persze segélyből tengette az életét. Gyerekei föl-fölkeresték, hoztak is, meg vittek is, de a legbiztosabb pont Józsi volt, aki állandóan nála lakott, s aki nagyon kevéssel beérte. Így ha nem volt ennivaló a háznál, ő elrágcsálta a malacnak félretett száraz kenyeret is. Hanem az alkohol: azért mindenét odaadta volna! És mert egyre vadabbul ivott, az anyja mind nehezebben viselte. Egyszer nagyon összevesztek, s akkor Józsi mérgében és elkeseredettségében kiverte az ablakot. Amikor aztán másnap éjjel részegen hazabotorkált, az anyja nem engedte be, hiába verte az ajtót.
Holdfényes nyári éjszaka volt – mondhatnánk: gyönyörű. Józsi dülöngélve baktatott az utcán: kifelé a faluból. A temetőkert előtt csalinkázva látta, hogy a kapu hívogatóan nyitva áll. Betántorgott, s mivel erős álmosság tört rá, és nagyon húzta a föld, fekhelyet keresett magának. Nem kellett messzire mennie, hamar rátalált egy félig beomlott, üres kriptára. Befeküdt és elaludt. Reggel némi csodálkozással tekintett szét új szálláshelyén, de hamar megbékélt vele. Elvégre békés, nyugodt környezetben tudhatta magát – a halottaknál nincs megértőbb, beletörődőbb szomszédság, ha a komfort éppen hagyott is kívánnivalót maga után. Így aztán rendre ide tért esténként nyugovóra.
Innen, a kriptából szólította el egy budapesti vállalkozó, akinek a környéken épült a hétvégi háza, amin Józsi is dolgozott. Megtetszett neki a már korosodó, de még mindig jól használható férfi sokoldalúsága, na meg az igénytelensége. Így lett Józsiból fővárosi lakos, noha bejelentve nincs, és persze sem nyugdíjat, sem tébét nem fizetnek utána. De ez őt nem is érdekli, fő, hogy van egy kis elkülönített vacka a hatalmas lakatosműhelyben, rádióval, tévével, villanykályhával, ami azért mégiscsak komfortosabb, mint a kripta volt. Józsi most itt él, „rendezett körülmények között”. Igen, mert ezt a rendet a vállalkozó tartja fönn, aki nagyon jól tudja, mi az ő gyengéje. Így az italt csak porciózva kapja tőle, és a zsebpénzből sem telik nagy elhajlásokra.
Kertvárosi csendes szombat délután. A fák lombja közt aranysárgán ragyog az őszi nap. Az úton Józsi baktat a Balázs-kocsma felé. Arcán egy kis mosolyféle –  a napfény, és ötszáz forint a zsebben. Amiből három nagyfröccs biztosan kitelik, de talán még egy negyedik is…