Koporsó

Igaz, nem sokat adott szegény, öregecske volt már, az ő napjai is meg voltak számlálva. Aztán a szomszédasszonyok is jöttek-mentek, varrnivalót hoztak, mert nagymama varrónő is volt. Javított, varrt – gyakran csak jó szóért, vagy a csirkéknek daráért, szalonnáért, mikor ki mit hozott. A szűk idők alatt pedig a majd is megfelelt.
A ház egy kis nádas parasztház volt: pitar, ahonnan nyílt a lakószoba, jobbra pedig az úgynevezett tisztaszoba. A lakószobában két ágy és egy szekrény, az asztal körül három szék, no meg egy kanapé, és egy padkás búbos. Nagyapa télen a padkán ülve fonta a fűzfa kosarakat és a cirokseprűket, amiket a piacon fordított készpénzre, mert arra is szükség volt, hiszen a boltos nem adta ingyen se a sót, se a cukrot.
A földes szoba tavasszal, a belvizek idején sárrá változott, olyankor szalmával hintették a földet, hogy reggel, a második kakasszóra, amikor nagyapa felkel és lelép az ágyról, nehogy sáros lábbal húzza fel a csizmát.
Minél jobban teltek az évek, annál kevesebb volt a munka, és gyarapodott az alvással töltött idő. Nagymama egész életében nem látott orvost, a gyerekek is az utca végén lakó bába által jöttek a világra, de most, hogy, hogy nem, 61 éves korában elhatározta, hogy ő bizony hamarosan meg fog halni. Meg is egyezett a kerékgyártóval, hogy csináljon néki egy koporsót. Mégiscsak szégyen lenne, ha ezek a semmire való éhenkórász gyerekek nem tudnák becsületesen eltemetni. Mert ezeknek soha sincs pízük, meg oszt nem akar ű rászorulni senkire, eddig is elintézte az életét kunyorgás nélkül, ő bizony gondoskodik az elmenetelről is, ne legyen ő kolonc senkinek a nyakán – mondogatta a nagymama.
A kerékgyártó remekelt. Ettől szebb koporsója még Madarász képviselő úrnak sem volt, pedig aztán a gazdag család igen kitett magáért. A koporsó bekerült a tisztaszobába.
Nagymama gyönyörű szemfedőt varrt magának, simogatta, nézegette. Szép párnákkal bélelte ki, belefeküdt, kipróbálta, itt-ott nyomott, különösen a derekánál, oda még egy párnát illesztett. Végül pedig teljesen meg volt elégedve, azonban a halál csak nem akart jönni.
Eltelt egy év, két év, mindig semmi, a harmadik év októberében Bucsa felől jöttek a muszkák. Na, íppen ez hiányzott, ezek annyit lűdöznek a nímetekkel, hogy még tán valamelyik kapitányuk meghal, oszt elkobozzák a koporsót, hogy abba temessík el – gondolkodott a nagymama. Végül nagyapám meg a szomszéd öreg Kecskés a koporsót nagy nehezen kötéllel felcibálták a padlásra, a kéménytől messze, nehogy véletlenül bekormozódjon. Éppen időben, mert megérkeztek az oroszok.
Nem valami jó hír járt róluk, mert mondogatták, hogy zabrálnak meg erőszakoskodnak a fehérnéppel. A zabrálás nem izgatta nagymamát, a kanapét tán nem viszik el, az erőszakoskodás annál jobban. Zsíros pernyével be is kenegette a nyakát, meg itt-ott az arcát, nehogy víletlenűl megtetsszen valamelyik vitéz úrnak.
A szomszéd nagy házba két nacsalnyikot szállásoltak, hozzájuk pedig húsz közkatonát. Nagyapa fitogtatta az első világháborús ötéves fogságából hozott orosz tudását, de nem sok sikerrel, mert igaz, hogy Muszkaországban volt, de kazahok között, azt a nyelvet egy szem orosz se értette. Az udvaron főztek nagy üstben, és nagyon barátságosak voltak. Vacsorát is adtak, káposztalevest, nagyanyámnak csak a felszolgálás ellen volt kifogása, mert mindig bilibe hozták, és mondták, hogy stári, kusáj. Az egész nem tartott sokáig, elmentek a katonák, ők meg visszaköltöztek az ólból a házba. A halál még ilyen megpróbáltatások alatt sem akart jönni.
Vége lett a háborúnak. A koporsó továbbra is a padláson maradt. Nekem pedig minden héten fel kellett mennem, hogy hírt hozzak: még mindig ott van a párnákkal és a koporsószegekkel együtt bántatlanul, épségben.