Istenember Indiában

Négyen ülünk egy sorban a kerítés mellett, a járdán, s várunk arra, hogy beléphessünk a nyitott, oldalfalak nélküli templomba.
Ebben jelenik meg Sai Baba napjában kétszer. Legközelebb délután ötre várható.
Sai Baba valójában nem Bangalore-ban lakik, hanem onnan 180 kilométernyire, Puttaparthiban. Hiába, Indiában másképp mérik a távolságot. De hogy jó irányba tartott a busz, abban biztos lehettem. Ahogy közeledtünk, úgy szaporodtak a bozontos hajú, húsos szájú istenség plakátjai. Egyszer ült, másszor állt – de mindig sárga ruhában nézett rám, s mindig biztatóan mosolygott. Fényképe mellett pedig általában könnyen megjegyezhető, egymondatos feliratok, például: Start early, drive slowly, reach safely. Indulj korán, hajts óvatosan, érkezz meg biztonságosan. Milyen igaz…
Ő maga egyébként 1925-ben született – olvastam a nagy találkozásra készülve –, s 14 éves korábban jelentette ki magáról, hogy egy korábbi, 1918-ban meghalt Sai Baba – vagyis szent atya, amit a neve jelent – reinkarnációja. Az pedig egy korábbié, az szintén, a sor legelején pedig a hindu mitológia istenségei állnak.
Puttaparthi közepén egy magas kerítéssel körbevett, nagyszerűen parkosított tábor áll – ahogy ők mondják, ashram –, ennek is a közepén egy palota, benne Sai Baba.
– Pakoljon ki! – mutat a hátizsákomra egy repülőtéri biztonsági őr határozottságával a kapus, majd amikor meggyőződik róla, hogy nemcsak robbanóeszköz, de még alkohol, sőt, cigaretta sincs nálam, utamra enged.
Az ashram város a városban. Az épületekben tízezer zarándokot tudnak egyszerre elszállásolni, úton-útfélen boltok, éttermek, középen pedig a templom és Sai Baba palotája.
A táborban egyébként fehér ruhás, cserkészkendős önkéntesek segítségével igazodom el. Bármilyen kérdéssel fordulok hozzájuk, kedvesek, előzékenyek – bár az az érzésem, hogy minden lépésemet figyelik.
Jómagam egy hatalmas teremben kapok szállást – csekély tíz rúpiáért, ami körülbelül negyven forintot ér. Más is roppant olcsó, még az indiai árakhoz képest is, igaz, az igényeim sem lehetnek túl magasak. A szállásom is… Lehetünk a teremben vagy százan, de inkább százötvenen.
Vaságyakon kívül nincs is más a teremben, csak Sai Baba fényképei. Mindenünnen ő néz, még a mellékhelyiség ajtaján is. A bejáratnál pedig ott az életnagyságú fényképe, előtte állandóan ég a gyertya. Sokan állnak meg itt egy pillanatra, éjszaka pedig arra ébredtem, hogy egy idősebb férfi térdel előtte, s imádkozik.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, egyelőre ott ülök a templom mellett, s bebocsátásomra várok. Mellettem Lucia, aki női neve ellenére magas, szőke férfi. Németországból érkezett, s informatikus.
– Illetve csak voltam – magyarázza suttogva –, ma már csak a jóga érdekel, meg az indiai vallások.
Lucia nyolc évvel ezelőtt járt először Puttaparthiban, akkor, amikor Sai Baba 75. születésnapját ünnepelték. Egyike volt a világ 165 országából érkezett milliónyi zarándoknak.
– Óriási ünnepséget tartottak – csillog Lucia szeme –, ő maga elefánton vonult végig a városon, mi pedig táncoltunk előtte.
A templomba egy órával a szertartás kezdete előtt lehet belépni – újabb motozást követően. Pontosan ötkor az indiai istenségeket magasztaló ének hangzik fel a hangszóróból.
– Ott van – böki meg a karomat Lucia.
A terem túlsó oldalán autóból kerekes székben ülő öregembert gördítenek ki, s tolják méltóságteljes lassúsággal a templomba. Ahogy látom, a fényképekről egy legalább húsz évvel fiatalabb Sai Baba szokott rám mosolyogni.
– Néhány éve elesett a fürdőszobájában – suttogja Lucia. – Azóta nem tud lábra állni.
Azon a részen, ahol Sai Baba érkezett, aszszonyok ülnek. Némelyiküknél megáll, váltanak néhány szót, majd tolják tovább. Végül a kiválasztottakkal együtt eltűnik egy teremben. A tömeg pedig énekel, tapsol egy órán keresztül. Kezdem elunni magam, s arról fantáziálok, vajon mi történhet az ajtó mögött...
– Tanítja őket – magyarázza Lucia.
– De mitől lehet tudni, hogy ő isten?
– Mindent tud, mindenre képes. Azt is tudja, hogy te itt vagy – állítja meggyőződéssel. – De ha akar, csodát is tud tenni.
– Láttál már csodáját?
– Én még nem – válaszolja némi töprengés után Lucia. – De nem is ez az érdekes. Hanem a tanításai. Megváltoztathatja az életedet.
Sai Baba tanításával egyébként bárki megismerkedhet, aki vásárol a tábori könyvesbolt köteteinek bármelyikéből. Gondolatai egyszerűek, világosak, központjukban a szeretet áll. Amúgy a táborban elszórva is olvasható néhány aranyigazsága. Például, hogy csupán az emberiség nagy kasztja létezik. Bár, azt hiszem, a kaszt fogalmát tágan értelmezi, a szállások ugyancsak különbözők. Az egyszerű indiaiak ágyat sem kaptak, a politikusokat, filmsztárokat, krikettbajnokokat pedig külön épületben és külön szobában helyezik el.
– Néha az egész tömeget tanítja a beszédében – rántja vissza a gondolataimat Lucia a templomba. – Ám mindig kiválaszt néhány hívét, akik személyes beavatásban részesülnek.
– Ezért jöttök össze napjában többször is?
– Ezért.
– S te már részesültél benne?
– Még nem.
Harangok kezdenek zúgni, jelezve a szertartás végét. Az ajtó nyílik, kitolják Sai Babát, majd kilépnek az asszonyok. Kerekes székestül az autóba teszik, haladnak vele ötven métert, kiszedik a járműből, s betolják a palotájába.
– S tudod mikor fog kiválasztani? – tápászkodunk fel.
Lucia a fejét ingatja.
– Itt mindenki erre vár. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy egy év múlva. Lehet, hogy soha.