Kapásra várva

Minden horgásznak megvannak a vágyott horgászvizei. Van, aki a Duna-deltát szeretné felfedezni, más a Drávára vagy a Tisza-tóra vágyik. Én a Felső-Tisza mellékfolyóira pályázom. Többségüket már ismerem: a Borzsa, a Nagyág, a Talabor jó ismerősként köszön rám. A másik, a romániai oldal mellékvizeihez is volt már szerencsém párszor. A Márát, az Izát épp e hasábokon mutattam be néhány hete. A legtávolabbi víz, a Visó számomra is teljesen ismeretlen volt mind ez idáig. Szeptember elején azonban megadatott, hogy vele is megismerkedjem.
Nagy reményekkel vágtam a határtól is majd' kétszáz kilométeres útnak, hiszen a régi leírások szerint a Tisza egyik legbővizűbb mellékfolyója a Visó, ahol a Tisza legbecsesebb ragadozói, a dunai galócák is nagy számban élnek. Galócára persze nemigen számítottam - egyébként is védett -, de a hegyi folyók jellegzetes halaira, a márnákra, pérekre, domolykókra igen. Még akkor is, ha tudjuk, hogy pár éve súlyos szennyező hullám vonult le a folyón, ami, ha nem is volt olyan pusztító, mint a korábbi, a Láposon, a Szamoson át hozzánk áramló cián, azért épp elég károkat okozott.
A máramarosi havasok lábainál tekergő folyót legkönnyebben a csengersimai határállomáson keresztül közelíthetjük meg, útba ejtve többek között Szatmárnémetit, Nagybányát, Máramarosszigetet. Ha Szigetet, aztán Alsó- meg Felsőrónát elérjük, már nem vagyunk mesze a célunktól, csupán negyven kilométert meg egy gyönyörű hágót kell legyűrnünk. A hágó tetejéről, ezer méter magasságban lenyűgöző látványban lesz részünk. Északnyugatra, húsz-harminc kilométerre a havasok majdnem kétezer méteres csúcsai, a Várkő, az Iván-havas, a Köves-tető, alattunk pedig, a völgyben, a kibomlott szíjostorhoz hasonló Visó.
Petrovánál érjük el a folyót. Itt már nagyon kevés a magyar, de a román is, ez már a ruszinok földje. Ha tovább megyünk az országúton, szembe a folyással újabb ruszin falvak jönnek: Visóoroszi, Oroszkő és Oroszvíz. Mi azonban lefelé, a Tisza felé fordultunk. Kisvártatva el is értük a Visót, de a sűrű bokrok miatt lehetetlen volt megközelíteni. Pedig végig a kövesút mellett rohan, a túlparton széles sóderzátonyok húzódnak, csakhogy fogalmunk se volt, hol az átkelő. Öt kilométer után aztán feltűnt egy nagy vasúti, majd közúti híd, s bent találtuk magunkat egy csinos falu, Petrovabisztra közepén.
A híd környékén vettük elő a botjainkat, de annyi volt a szemét, hogy jobbnak láttuk továbbállni. Pedig gyönyörű ott a víz. A hídlábaknál fortyog, örvénylik az áradat, odébb ígéretes langók, finom homokos partszakaszok - csak az a tömérdek pillepalack, használt pelenka, nejlonszatyor ne lett volna! Nem a bisztraiak bűne és egyáltalán nem csak a Visóra jellemző állapot. Ugyanezt tapasztaltuk az Iza és az azokba ömlő patakok mentén is: a kristálytiszta víz koszfalak közt rohan. Maga a falu, Bisztra egyébként patyolattiszta, és a magyar rendszám láttán az emberek barátságosan integetnek. Nagy hasznát vesszük az iskolából hozott kevéske orosztudásunknak is. Mivel a horgászok kevés szóból is megértik egymást, gyorsan összebarátkozunk két helybeli horgásszal. A gyors, sebes vízben mindannyian pergetni kezdünk. Ki apró körforgóval, ki voblerrel, váltakozó sikerrel. Arasznyi domolykókat fogunk, s titokban persze pisztrángokban bízunk, de az újdonsült barátok lehűtenek bennünket. Úgyszólván teljesen eltűnt a pisztráng, de ha szerencsénk van, domolykókat, kis balinokat s talán pért foghatunk. Igazuk lett. Balin meg fejes és nyúldomolykók jöttek, pér viszont egy sem, pedig bekóboroltunk egy jó öt kilométeres szakaszt. A zsákmány ugyan szegényesnek tűnt, de a vadregényes táj s az emberek vendégszeretete kárpótolt mindenért.
Egy galócát megakasztottunk volna szívesen, még ha vissza is engedjük. Talán majd novemberben sikerül.