Ahány termő, annyi ugar

Nem olyan kényes a szőlő a metszési sebekre, mint sok gyümölcsfa, a roncsolt, nehezen gyógyuló sebfelületeken át könnyebben megfertőződhet. Legyen kéznél egy jó fűrész is, amivel a törzs vagy a kar visszavágását (ifjítását) végezzük.
Ha még nincs elég gyakorlatunk, és a vesszők kusza szövevényében nem látjuk meg a metszendő termőalapokat, akkor először vágjuk vissza legalább felükre a hosszúra nőtt vesszőket. Ezzel tisztul a kép, áttekinthetőbbé válik a föladat. Legelőször azt fontoljuk meg, kell-e ifjítani valamelyik tőkerészt vagy netán az egész tőkét. Magát a metszést mindig a letermett részek levágásával kezdjük. Ezt követően az így megtisztított termőalapon végezzük el a váltómetszést. Itt azonban bejön egy fontos szempont, nevezetesen a tőke erőnléti állapota, terhelhetősége. Egy átlagosan jó termőerőben lévő, középmagas kordonművelésű tőke például 30 világos rügyet „bír el”. Ezt a rügyszámot célszerű úgy elosztani, hogy négy darab 6 rügyes csapot hagyunk meg termőnek és hozzá három (esetleg négy) darab 2 rügyes csapot ugarnak. De választhatjuk azt a megoldást is, hogy öt darab 4 rügyes hosszúcsapot és hozzá szintén öt darab 2 rügyes ugarcsapot hagyunk. Lehetőleg annyi ugart hagyjunk meg a tőkén, amennyi a termőcsapok száma.  Mindenekelőtt azonban a termőcsapokat válogassuk meg jól, hiszen ugarnak való vesszők még képződhetnek a nyár folyamán is az idősebb tőkerészekből. (Itt jegyezzük meg, hogy szőlőfajtáink többsége hosszúcsapos, 3-6 rügyes metszést igényel.) A tőke alulterhelése (vagyis ha kevesebb számú rügyet hagyunk meg, mint amennyit elbírna) és túlterhelése (ha többet, mint kellene) egyaránt kedvezőtlen a szőlő fejlődésére és a termésképzésre nézve.
Gyakran előfordul, hogy egy termőalapon a fölső, helyzetéből adódóan termőcsapnak való vessző fejletlen, gyenge, átmérője a 6 milliméternél is vékonyabb. Az ilyet vágjuk ki tőből, és az alatta álló (eredetileg ugarnak való) erős vesszőt metsszük termőcsapra. A jó erőben lévő tőkéken inkább kevesebb számú, de hosszabb (4-6 rügyes) termőcsapokat hagyjunk, ne pedig több rövidebbet, mert ez utóbbi esetben zsúfoltabb, nehezebben kezelhető lesz a lombozat.
A vesszőt mindig úgy metsszük le, hogy a meghagyott legfölső rügy fölött legalább 3 centiméteres csonk maradjon. Fontos, hogy ferde metszlapot vágjunk, de az ne a rügyek felé lejtsen, különben a könnyezéskor kifolyó nedv ráfolyhat a rügyekre, amitől azok elpusztulhatnak. Metszés alkalmával vizsgáljuk át a törzs és a karok kötéseit is, és legalább kétévente újítsuk meg. Ha elhanyagoljuk, a kötés mélyen bevághat a növénybe, akadályozva annak normális növekedését. A hosszú termővesszők (szálvesszők), illetve az új törzs vagy kar kinevelésére szolgáló vesszők kötözésére is most, még rügyfakadás előtt kerítsünk sort.