Vadat védelmező vadász

Nagykanizsán él, ma már egyedül a hajdani erdészeti szolgálati lakásban, amit megvásárolt. A Zalaerdő legszebb bükkösében, Bánokszentgyörgyön találkozunk. Szálegyenesen áll a vadászház bejáratában, nem látszanak rajta az évek. Szerinte ezt az erdőtől kapta ajándékba, hiszen az átjutás a vízmosásokon, a felkapaszkodás a meredélyeken edzi az embert. Egy nagy bánata van: ha a háziorvosa a jogosítványát két évre meghosszabbítja, akkor miért kell a vadászati engedély miatt évente bekopogni hozzá? Merthogy jelenleg is vadászik.
– Szarvasra már nem, megbékéltem a szarvasbikákkal – mondja. –  Nem is tudom, mennyit jelöltem meg életemben lelövésre. Mindet ismertem, és amikor puskacső elé kerültek, rosszul éreztem magam. Inkább vaddisznóra vadásztam, nem éreztem hozzá személyes kötődést.
Hopp József, Dódi bácsi pályafutása regényes, hosszú időszakot ível át. 1923-ban született Eszterházán. Felmenői az erdőhöz kötődtek, nagyapja erdész volt, apja az Esterházy hercegi hitbizományi erdők számvevőségét vezette. Vele járta a hercegi erdőket, s kilencévesen lőtt először vadra. Magától értetődő volt számára az erdőmérnöki pálya. Apja miatt hercegi megerősítést kapott, hogy a nagybirtokon gyakorolja a hivatását. Ehhez a gyakornoki időt az Esterházy erdészetekben kellett tölteni. Így került Bánokszentgyörgyre 1942-ben. Első állását az Esterházy hitbizomány lendvaújfalui (Tornyiszentmiklós) területén kapta.
A háború után kulcspozícióhoz jutott, erdőgondnok lett. A történelmi változások Somogyba sodorták, az 50-es években fegyverrejtegetés koholt vádjával 10 hónapra kivonták az erdők világából, amiről sokatmondóan ennyit mond: – Akkor rengeteget tanultam…
Ezt követően jöttek a nagy szakmai feladatok: 1961-től a szentpéterföldei erdészetet vezette, ahol magas szintre emelte a vadgazdálkodást. Tíz év elteltével új feladattal bízták meg, a gazdaság vadászati felügyelője lett, így szakmai munkáját kiterjeszthette a többi erdészetre. Német nyelvtudása révén a külföldi vendégek vadásztatását is megalapozta. Huszonöt éve ment nyugdíjba, de valójában sohasem hagyta el az erdőt.
Amikor emlékezetes sztorikról kérdezem, huncutul elmosolyodik, mert ezeket inkább tabuként kezeli, hiszen „fejesek” nevét kellene sorolni. Arra viszont büszke, hogy Szentpéterföldén „termett” az 1971-es vadászati világkiállítás rekord trófeája, amelyet egy svájci asszony lőtt az ő közreműködésével. A nő egyébként hajdanán Rothschild-feleség volt. S hogy kiket kísért, kiknek segített a vadászatokon a szocialista érában? Kádár kivételével mindenki járt itt. Hogy ő miért nem? A megyei első titkár egy világrekord szarvasbikát ígért neki, ám elhárította: Én nem vagyok Ceausescu!
Megsárgult vadászati naplókat nyit ki, s a bejegyzések pontosan mutatják, mikor, hol és milyen vadat lőtt. Az első naplót édesapjától kapta huszadik születésnapjára ezzel a bejegyzéssel: „Az legyen a vadász nemes törekvése, hogy a vadat óvja, kímélje és védje. Vadásszék, mint törvény és szokás kívánja, s a teremtményekben a teremtőt áldja.” Az életpályáját meghatározó intelem első felét az idén az országos vadásznapon kapott Magyar Vadászatért Érdemérem hátlapjára vésette az adományozó vadászok védegylete. Mutatja a legnagyobb szakmai elismerést is, az 1997-ben kapott Magyar Nemzeti Vadászrendet. Munkássága legnagyobb elismerésének azonban azt tartja, hogy nyomdokaiba léptek a gyerekei. Fia, Tamás erdőmérnök, a bánokszentgyörgyi erdészet igazgatója. Lánya, Eszter szintén erdőmérnök, s természetesen vadászik, a Zalaerdő vadászati üzemágának szakembere, számos német nyelvű vadgazdálkodási könyvet fordított magyarra. Amikor a három unokáról kérdezem, Dódi bácsi elmélázik: talán közöttük is lesz követője...