Új szívvel a faházban...

Ha nem kapott volna új szívet Trajtlerné Herczeg Zsuzsa, már nem élne. Óriási szerencséje, hogy csak hat hetet kellett várnia. Ő az első újszíves Győrben, aki túlélte a nagy műtétet; a sorban pedig a 136.

Az asszony őszintén vall arról, hogy betegen nem akart szeretett párja nyakán maradni. Az operációt követően nem lépcsőzhetett a panellakás harmadik emeletére, ezért költözött a család egyszobás víkendházába, csaknem nomád körülmények közé. Ami esetében, alig néhány hónappal a szívátültetés után, végzetes lehet...

A Szabad Föld ma megjelent, 45. számában riportot olvashatnak Zsuzsa asszonyról.


Itt következő öszeállításunkat a szívsebészet történetéből válogattuk.

Hol dobog tovább?
Gondolták volna, hogy az első sikeres szervátültetést egy magyar származású orvos végezte el Bécsben, egy kutyán? A hatvanas évek óta a világon csaknem hárommillió transzplantációt végeztek.
A világ első – bár nem sikeres – szervátültetése az ókorban történt. Két arab orvos, Cosma és Damian egy halott mór katona alsó végtagját ültették át egy római katonára, aki a harc során elvesztette a lábát. A beteg túlélte a beavatkozást, de röviddel utána meghalt. Az orvosok később mártírhalált haltak és szentté avatták őket – mindketten láthatók a magyar Szent Koronán.
A krónikák számon tartják az 1896-os esztendőt: miután egy német kertészt szíven szúrtak, az orvosa – hogy megakadályozza az elvérzést – néhány öltéssel összevarrta a szervet. Korábban senki nem végzett beavatkozást a szíven, ezért az akkori orvostársadalom mély megvetéssel fogadta a történteket.
Ullman Imre 1902-es bécsi kutyás kísérlete után még évtizedek teltek el a teljes humán transzplantációs sikerig. Peter Medawar a II. világháborúban lezuhant és összeégett pilóták bőrét próbálta pótolni, miután korábban biológusként nyúlbőrátültetéssel foglalkozott – nem sok eredménnyel. René Kuss az ötvenes években lehetőséget kapott a párizsi főügyésztől arra, hogy guillotine-nal kivégzett embereken humán sebészeti kísérleteket végezhessen – a mai értechnikát neki köszönhetjük.
Az első szívtranszplantációt 1964-ben kísérelték meg az Egyesült Államokban: egy csimpánz szívét kapta meg a beteg. Az új szerv azonban a műtét után azonnal megállt.
Negyven évvel ezelőtt, 1967 decemberében Christian Barnard dél-afrikai sebész azzal írta be nevét az orvostudomány történetébe, hogy a világon elsőként hajtott végre sikeres szívátültetést. A fokvárosi kórház közvetlen közelében halálos kimenetelű autóbaleset történt, melynek egy 25 éves lány esett áldozatául. Ez a tragédia azonban életet is mentett: szíve négy óra elteltével az 54 esztendős, fogorvos Louis Washkansky mellkasában dobogott tovább. A páciens mindössze 18 napig élt, halálát a beültetett szerv elleni immunreakciók okozták.
A világ leghosszabb ideig élt újszívese Dirk van Zyl, aki 1971 májusában kapott új szervet, és 23 év után hunyt el – cukorbetegségben.

Tudta ön?
– A szívátültetést a fekete bőrű emberek messze rosszabbul tűrik, mint a fehérek: több a szövődmény és jóval több a kilökődés.
– Amíg egy nőnek férfiszívet be lehet ültetni és remekül él vele, addig egy férfinak női szívet nem.

Dilemma
Ha csupán orvosi szempontból közelítünk, a szervátültetéseket akkor is a misztikum szele lengi át: egy szív néhány óra múlva már egy másik ember testében dobog… Ám a történetnek itt koránt sincs vége! A transzplantáltnak nem egy esetben jelentősen megváltozik a karaktere, a mentalitása. Egy ember, aki a szívátültetés előtt irtózott a víztől, folyók és tavak közelébe se ment, a műtét után elkezdett úszni, és fél év alatt annyira megkedvelte a vizet, hogy hajót vett magának. Kiderült, hogy a donor vitorlásversenyző volt. Egy másik beteg a szervátültetés előtt pörgős, nyughatatlan, mindig úton levő ember volt, az új szívvel lenyugodott, és otthonülő, sakkozgató ember lett belőle. Pont ilyen volt a donor is. Fölvetődik a kérdés: nem lehetséges-e, hogy mégiscsak van valami a szerveinkben, amit a műszerek nem tudnak kimutatni?

Töprengő
Emlékeznek még: egy tizenhat éves, súlyos májbetegségben szenvedő kislány azért halt meg, mert két család is tiltakozott az ellen, hogy elhunyt, már nagykorú gyermekük máját átültessék a betegbe. Az orvosok tiszteletben tartották a szülők ellenkezését. Pedig a magyar törvények szerint nem kellett volna.
Életében mindenki megtilthatja, hogy majdan a szerveit kiemeljék – de agyhalott állapotban a döntés kizárólag az orvos kezében van. Csak kiskorú esetében kell a szülői beleegyezés.
Valószínűleg minden egyes alkalommal valakinek az életébe kerül, hogy egy család nem tud megbarátkozni a gondolattal: hozzátartozójuk szerveit kiveszik. „Nem!” – legtöbbször csupán ennyi a család válasza.
A tiltakozás általában hatásos, mert az orvosok nem merik vállalni az éles összecsapást, még ha tudják is: a donor szervei életeket mentenének. A döntés tehát elsősorban az orvos személyén és a hozzátartozók hajlandóságán múlik. Hiába engedi meg a jogszabály, hogy a családot utólag értesítsék a kivételről, Magyarországon a mindennapi gyakorlat az, hogy a hozzátartozók tudtával végzik a szervkivételeket.
Évente azért halnak meg emberek, mert nem jutnak hozzá az életmentő szervhez.
Pedig lenne ilyen szerv.
Ha adnánk.
Vagy hagynánk.

Az első ütésre várva
„Jézusom, megindult a szív!” – Christian Barnard sebészből ez a mondat tört ki 1967 decemberében. Szabó Zoltán professzor 25 év múlva maga is átélhette ugyanezt az érzést, mikor Magyarországon először dobbant meg átültetett, idegen szív egy 28 éves fiatalember mellkasában. Az első magyar újszíves, Schwartz Sándor és orvosa közt apa-fiú kapcsolat alakult ki, évente többször találkoznak.
Bár „csupán” az első szívátültetést jegyzi Szabó professzor, mégis őt tartjuk a szívátültetés atyjának. Hosszú évek alatt kitaposta az odáig vezető utat, és 1992. január 3-án megmutatta, hogy mi is képesek vagyunk a beavatkozásra. Kollégáival 1987-től tudatosan készült az első magyar szívtranszplantációra. Az ügy elhivatott hívei éveken át minden csütörtökön összejöttek, tanulták a teendőket, először szóban, majd gyakorolták holttesteken, kutyákon. Később riasztáskor együtt rohantak a „vesés” orvosokkal (vesetranszplantációt már 1973 óta végeznek nálunk), hogy a vese kivétele után stopperrel mérhessék, ők mennyi idő alatt képesek kiemelni a szívet, vagy mennyi idő alatt jutnak el kocsival, jégszatyorral a lábuk közt az idegsebészeti meg a traumatológiai intézetig, a lehetséges donorhoz – nekik ugyanis csak négy óra áll rendelkezésre az átültetésig. Sikerült megállapodniuk egy katonai helikopter esetleges használatáról is, ám a jugoszláv háború kitörése ezt a lehetőséget meghiúsította.
– Nagyon vártuk az első alkalmat – emlékezik vissza Szabó professzor. – 1991 novemberében riasztást kaptunk, rohantunk. Abban a felfokozott pillanatban néhányan nehezteltek rám, mikor lefújtam a műtétet. Egyszerűen éreztem, hogy a donorszív fiatal ugyan, de nem egészséges. Utólag kiderült, igazam volt: koszorúér-betegségben szenvedett. Január 3-án egy bankban jártam, mikor megszólalt a csipogóm. A titkárnőm az agysérülést szenvedett donor hírével és kávéval várt – emlékszem, szinte remegett a csésze a kezemben. Aztán kiléptem az irodámból, és megnyugodtam.
Sikerült. Megcsinálták.
– Barnard boldogan kiáltott fel, mikor a nyitott mellkasban megindult az új szív. Azóta is minden szívsebész ezt érzi, csoda történik a szemük előtt. Belém égett az a pillanat, amikor a műtőben, a síri csendben az első ütésre vártunk. És akkor a szív megdobbant...