Kislétán rettegnek a romák

B. Máriát még a tragédia hetében eltemették a kétezer lelkes Kislétán, ahol több mint ötszázan kísérték utolsó útjára. Sírján megszámlálhatatlan koszorú hever. Fejfájánál a Magyar Köztársaság, és az Országos Cigány Önkormányzat koszorúja jelzi, hogy az ország gyászolja a gyilkos merénylet áldozatát.

Az asszony több sörétes golyóval meglőtt leánya, aki a karján és nyakán súlyosan megsérült, szerencsére már túl van az életveszélyen. A kislányt  az operáció, majd a több napos altatás után már felébresztették a nyíregyházi Jósa András kórházban.

►

Kislétán a főként cigányok lakta utcában ebédelni tartanak haza a napszámosok a dohányföldekről. Nehéz bárkit is szóra bírni. Mindenki fél. Vannak, akik csak annyit mondanak: azt hitték, petárda durrog valahol, azért nem mentek ki az utcára a tragédia éjszakáján. Mások megemlítik, hogy Mária becsületes, dolgos asszony volt, nem tartozott senkinek, s a gyilkosság napján is a polgármester dohányföldjére ment volna napszámba.

Az utca vége felé a megölt asszony édesanyját keresem. A házak egyikéből kilépve fiatal nő tépi fel a kaput, s a párjával együtt ingerülten követelik, hogy igazoljam magam. Nem akarják elhinni, hogy újságíró vagyok. Aztán megjelenik egy harmadik, negyedik, ötödik, majd sokadik roma, s mind azt kiáltozzák: elegük van az összes tévésből, rádiósból és újságíróból, mert mindcsak rontást hoznak rájuk.

– Tudjuk már, mi a helyzet! – kiáltja egy középkorú asszony a háza küszöbéről. – A gyilkos banda mindig előre küld egy-két
nőt, azok meg feltérképezik, hol is gyilkoljanak újra. Úgy hogy jobb lesz, ha elhordja innen az irháját! – s a nyomaték kedvéért hozzáteszi: most már ők is felkészültek. S mintegy elriasztásul felajánlja: ha akarom, megmutatja, milyen fegyverekkel, ásókkal-kapákkal védik magukat az idegenektől éjjel-nappal.

Idős néni áll meg mellettem. Tőle érdeklődöm, hol találom az elhunyt asszony édesanyját.

– Én volnék az magam! – vágja rá mély keserűséggel a hangjában. – Mit akar tőlem? Mindent elmondtam a rendőröknek! Nem beszélek, hagyjon békén bennünket mindenki!

Részvétemet nyilvánítom, nem utasítja el, majd ő is felszólít, hogy igazoljam magam. Megteszem, névjegykártyát is adok. Átnyújtja a mellé érkező tizenéves lánynak, aki bólint, igazat mondok. A többiek azonban újra lázongnak, hogy takarodjak, biztos a gyilkosok bérence vagyok! Békésen odébb megyek, nem erőltetem a beszélgetést. Az áldozat édesanyja még utánam kiáltja: a sérült kisunokáját nehogy megpróbálja valaki zaklatni, mert ő úgysem tud semmit.

Visszapillantok még a tragédia helyszínére, a ház kapuján lakat, az ablakon még ott éktelenkednek a golyónyomok. Eltűnődöm: a gyilkosok a kerítés nélküli hátsó udvar felől, a kukoricásból érkezhettek...

Kislétán senki nem hajlandó a tragédiáról beszélni. A polgármesteri hivatalban váltottam pár szót egy férfival. Megtudom: a tragédia óta minden este a szomszédos település rendőrségi járőrkocsija ellenőrzi az utcákat, és segítenek a polgárőrök is. Elmondja azt is, hogy Ketrin, a meglőtt kislány csupán arra emlékszik, hogy éjjel rájuk törték az ajtót, s amikor a rokonaik megtalálták őket, csak annyit hallott, hogy meghalt az édesanyja.

Kislétán – s vajon még hány vidékén az országnak? – rettetgek a romák a rájuk vadászó gyilkosoktól.