Tételezzük fel?

Örülök, hogy feltették ezt a méltán sokakat érdeklő kérdést, noha színesen, szemléletesen válaszolni rá igen-igen nehéz. De megpróbálkozom vele! Kiindulópontul éppen az általam az imént használt feltesz (mármint kérdést) ige kínálkozik. Ennek több jelentése is van: ’magasabban levő helyre tesz’, ’valamit főzni, sütni a tűzhelyre tesz’, ’magában elhatároz valamit’ stb. Van egy ilyen jelentése is (és számunkra most ez a fontos): ’föltételesen gondol valakiről vagy valamiről valamit’. Csakhogy van egy feltételez igénk is, amely egyebek mellett szintén jelenti ez utóbbit is, s ez az egybeesés megingatta a nyelvhasználókat a szórend tekintetében.

Meg is mutatom, hogyan. „Tegyük fel, hogy holnap szép idő lesz.” Ez így kifogástalan, mivel a feltesz ige első szótagja igekötő, s az igekötők általában elválhatnak igéjüktől. Ámde a feltételez szó első tagja már csupán látszólagos igekötő, hiszen nem valamilyen nem is létező tételez ige vette maga mellé a fel igekötőt, hanem a feltétel főnévhez kapcsolódott egy -z igeképző. Ezért a feltételez használata esetén a szabályos forma voltaképpen ez lenne: „Feltételezzük, hogy holnap szép idő lesz”, mint ahogy a „nem kifogásolták” helyett sem mondja senki azt, hogy „nem fogásolták ki”.

Csakhogy a feltesz és a feltételez ragozása ebben a közös jelentésben összekeveredett egymással, s a fordított szórendű, „tételezzük fel, hogy…” forma a „tegyük fel, hogy…” hatására ma már legalább ugyanolyan gyakori, mint az egyenes szórendű, ¬vagyis a „feltételezzük, hogy…” sorrend. Nos, ma már, hogy így elterjedt, ezt sincs jogunk hibáztatni, sőt még egy haszna is van: a tételezzük fel azt is világossá teszi, hogy felszólító módú igealakkal van dolgunk.

Azonban vigyázat! A feltételez igének van egy efféle jelentése is: ’valami szükségszerűen követel valamit; nélküle nincs’. Ebben a jelentésében nincs helye a fordított szórendnek! Nagyon pongyola volna ez a használat: „a téma fontossága és az olvasmányosság nem okvetlenül tételezi fel egymást”. Itt csak ez a jó: „nem okvetlenül feltételezi egymást”.

A példamondatot pedig bátran tekinthetik olvasóim a szerző ironikus önkritikájának is.