Egyetlen dalt ír az életével

– Mi fér egy cipősdobozba?
– Új korában egy cipő. Nyilván a Baptista Szeretetszolgálat karácsonyi ajándékakciójára gondol. Ruhaneműt, játékokat, csokoládét, rajzokat az én családom is szokott összerakni. A december 16-i turnézáró koncerten több ezer cipősdoboznyi ajándékot adtunk át Böjte Csaba testvérnek és a dévai árváknak.

– Miért fontos ön számára a jótékonykodás?
– Szerintem ez mindenkinek fontos. Katolikus közösség tagjaként a szentmisében rendszeresen megélem az adakozást, ez számomra nem idegen gesztus. Ha olyan szakmai elismerést kaptam, ami pénzdíjjal járt, azt az összeget általában a dévai gyermekmentőknek utaltam át. Erre másokat is szoktam buzdítani.

– Sok világsztár azért adakozik, hogy villoghasson a nyilvánosság előtt…
– Ezt sem tartom rossznak, hiszen mégiscsak jót tesz másokkal. Azt hiszem, engem nem ez a cél vezet: ha most nem hozza szóba, magamtól biztosan nem beszéltem volna róla.

– És a hit mikor jelent meg az életében?
– Nem kaptam vallásos nevelést, de a fontos családi események nálunk mindig a szent ünnepekre estek, ha nem is töltődtek fel vallásos tartalommal. Igazából felnőttként kezdtek foglalkoztatni azok az alapvető kérdések, amelyek kijelölték számomra a hit útját.

– Divat a művészek vagy a fiatalok körében a vallásosság?
– Attól tartok, inkább a vallástalanság a divat. A hit kérdése mostanra sem lett sokkal elfogadottabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt. Lelki szükséglete mindenkinek van, mert mindannyian teremtett lények vagyunk. Az ember alapvetően idea, ezért az ideákhoz vonzódik. A mindenkiben felébredő lelki szomjúságot sokan az ezotériával igyekeznek enyhíteni. Az „új korszak” mesterkedői jó pénzért leterelnek a hithez vezető egyenes útról, kihasználják az emberek kiszolgáltatottságát, például abban a kérdésben, hogy mi következik a földi létünk után.

– Lehet tudni, mi van a halálon túl?
– Van, aki tudja: ehhez nem feltétlenül kell átélni halál közeli élményt. Sok évszázad telt el úgy, hogy egyetlen könyv is elég volt a földi boldogsághoz. Az élet alapkérdései nem lettek mások a mobiltelefon, az internet elterjedésével. Az emberiség hiába érzi magát „felvilágosultnak”, nagyobb a sötétség, mint valaha. Az emberi probléma nem változott meg az évszázadok alatt: a művészet a születés-szerelem-halál, az öröm és veszteség témaköréről szól minden korban.

– Ön is erről beszél.
– Nekem megadatott a szabadság, hogy arról beszélhetek, ami foglalkoztat. Nem másokat akarok tanítani, hanem magamat. Persze az is fontos, hogy amit csinálok, az másokra hatással legyen. A dalaim azért válhatnak a befogadók számára személyessé, mert számomra is azok. Néha az ember a kimondás útján ért meg valamit a világból.

– Tudna erre példát hozni?
– Amikor 1991-ben megírtam A Megváltó című dalomat, nem értettem, miről szól valójában. Mostanra közelebb kerültem hozzá.

– Pályája elején elhatározta, hogy milyen utat szeretne bejárni?
– Húszévesen nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz az út. „Szeretném, ha szeretnének” – ennyi volt az álmom. Az elmúlt huszonhárom esztendő alatt előadóként, szerzőként annyi szeretetet kaptam, ami emberileg szinte feldolgozhatatlan. Megannyi küzdelem után alapvetően pozitív a mérleg. Ebben az a különös kegyelem, hogy soha nem kellett lényegi kompromisszumot kötnöm.

– Hogyan viseli, amikor bántják politikai hovatartozása miatt?
– Az előítéletekkel nem kell foglalkozni, egy szellemileg tönkretett országban az ilyesmi sajnos természetes. A kreatív ember csak a saját élményanyagából képes dolgozni. Miféle teremtmény az a költő, író vagy dalszerző, akinek nem jelenik meg a világnézete az írásában?

– A sztárságát sem építi?
– Még soha nem láttam sztárt a fürdőszobatükörben.

– Rendben van, akkor inkább ikon?
– Az ikon számomra teljesen mást jelent. Ha arra céloz, hogy az MTV Icon koncertsorozatában engem is ünnepeltek, dalaimat mások játszották, arról annyit mondhatok, hogy igyekeztem jó képet vágni hozzá, ugyanakkor voltak megható pillanatok is… Elviseltem, helyenként élveztem, de annak is örülök, hogy vége van.

– Jobban szereti egyszerű csepűrágónak nevezni magát?
– Akkor érzem jól magam, ha elvonulhatok a műhelyembe és reszelgethetem a munkadarabot. Nincs annál felemelőbb érzés, ha sok kínlódás és öröm közepette megszületik egy dal. Persze ürességet is okoz, amikor befejeződik. Előfordult már, hogy egy lemez elkészülte után úgy éreztem, többé nem leszek képes dalt írni, mert minden, amit tudok, abban az anyagban benne van. Alapjában véve egyetlen dalt írok az életemmel. A szövegközpontú balladamondás a műfajom, több közöm van Bob Dylanhez, mint Madonnához.

– Mennyi pénz forog a zenei vállalkozásában?
– Ez magánügy, én sem firtatom az újságírói fizetéseket. Nem panaszkodom, nem is dicsekszem. Legyen annyi elég: a lemezkészítés nem éppen bombaüzlet Magyarországon. Az internetes fájlmegosztás ellehetetleníti ezt a műfajt. A bevételek többsége a koncertekből származik.

– Ebből nyitott borpatikát?
– Amikor belevágtam, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokba kerül a fenntartása. A legtöbb vendéglátó-ipari egységhez hasonlóan mi is küszködünk. Mindig csodálkozom, amikor azt hallom, hogy „Ákosnak jól menő borpatikája van”.

– Nem elég vonzó az ön neve?
– Az átütő anyagi sikerhez ebben a körben ennyi nem elég. Igaz, a pódium-előadásokra két hónapos várólistával lehet bejutni.

– Mennyi időt tölt a szeretteivel?
– Kevesebbet, mint szeretnék. A családtagjaim hozzászoktak, hogy eléggé hektikus az életem, nincs szokványos napirendem. A családi élet és a szerzői lét egymással szinte ellentétes. Hogy a kettő valamiféle összhangba kerülhessen, ahhoz állandó kompromisszumok kellenek.

– Önöknél máshogy néz ki a családi idill?
– Létezik egyáltalán ilyen? Nálunk reggelente általában totális a káosz. Ha hajnalig dolgozom, elég necces felkelni, hogy iskolába-óvodába vigyem a gyerekeket. De most társultunk az utcánkban egy másik négygyermekes családdal, hetente váltjuk egymást a fuvarozásban.

– Milyen a tökéletes boldogság?
– Pillanatnyi. Mind a négy gyermekem születésénél jelen voltam, mindegyiket szakrális élményként éltem meg. A közönség visszajelzései is erőt adnak, időnként látom értelmét a munkámnak. Eufóriát érzek, ha olyan feladatot végezhetek, ami röptet. Legsűrítettebben az írásban tudok jelen lenni.

– Mennyire jellemző önre a magabiztosság?
– Rengeteg kétely, keserűség, önmarcangolás előzi meg a döntéseket, a „magabiztosságot”. De ha a döntés megvan, azt képviselni kell: akinek nincs határozott célja, az fel se menjen a színpadra. A mi műfajunk nem demokratikus, itt erős szerzői vagy rendezői akarat nyilvánul meg, a játékosok pedig alávetik magukat ennek az akaratnak, a saját erejükkel csatlakoznak hozzá – így épül fel a legtöbb értékes előadás.

– Kié a felelősség?
– Azé, aki szól. Mindegy, hogy sok ezer vagy csak egyetlen ember hallgat meg, a felelősség ugyanakkora. Dicséretnek szokták szánni, ha valakit eredetinek tartanak, de ezalatt azt értik, hogy olyasmit csinál, amit korábban senki más. Ez lehetetlen, mindent megírtak már, sokkal jobban. Szeretnék valóban eredeti lenni, azaz az eredethez közeli dolgot csinálni.

– Van miért dolgoznia!
– Életprogramnak is megteszi.