Függönybe akadt ponty

A vidéki gyerek általában horoggal kezdi a halkergetést, legfeljebb később kóstol bele a halászat szépségeibe. Én rögtön a kosárral kezdtem. Kinek lett volna pénze nyolc-tíz évesen hálóra? Kosár viszont minden falusi háznál akadt. Ópályiban, Kocsis nagyapámnál is volt vagy húsz, barátommal, Szücs Ferkóval azokból választottunk egy könnyebbet. A nyers kosár ugyanis dögnehéz, pláne, ha megtelik vízzel, sárral, hínárral. Hallal szinte soha, de azért egy-két csuka, kárász már akkor is akadt – a csíkokról nem is beszélve. Később aztán kinőttünk a kosárból, bősz horgászok lettünk. De azért az ősi ösztön csak-csak kibújt belőlünk.

Egyszer például családi nyaralás közben, a Balaton partján. Nyár volt, hőség és unalmas délután. Ötödik vagy hatodik napot nyüstöltem már a szabadságomból, horgásztam volna, de nem ment a hal, pedig mindent kipróbáltam. Félbe is hagytam a hiábavaló próbálkozásokat, hal híján a könyvlapokat űztem. Még Lévi-Strauss évek óta halogatott könyvén, a Szomorú trópusokon is átrágtam már majdnem magam – aki olvasta, tudja, milyen megterhelő egy könyv, pláne nyáron, a Balatonon –, mikor feltámadt bennem a kisördög: mi lenne, ha halásznánk?

Igen ám, de kivel? S legfőképp mivel? A lányaim még kicsik, az asszonyomnak meg mégse mondhattam, hogy na drágám, megyünk halászni! Vízparton azonban hamar cimborára lel az ember. Pláne, ha valamelyik talponállóban ismerkedik. Én is ráleltem egyre, egy igazi pesti csibészre.

– És te hol laksz, pajtás? – kérdezte az ötödik fröccs után.
– Ott ni! – mutattam a hátunk mögött tornyosuló, akkor még elegáns újságíró-üdülőre.
– Aha! – bólintott elismerően. – Van a ti szobátokban függöny?
– Hogyne lenne! – méltatlankodtam.
– Megvan! – mondta erre.
– Meg hát! – mondtam még mérgesebben. – Csak nem gondolod, hogy ellopom!?
– Jaj, dehogy lopjuk! Visszatesszük majd! Atyaisten! – kapott a cimbora a homlokához. – Hát nem érted!? Az lesz a háló. Azzal fogunk halászni.

És tényleg azzal halásztunk. Kijátszva a család meg a portás figyelmét, szépen leszedtük a szobánk függönyét, s kicsempésztük a partra. A strandtól balra volt egy kis öböl, nem fürdött benne senki. Sűrű hínár, békaszőlő borította, ezt szereti a hal. Elkezdtük hát húzni a szövedéket. Nehéz volt, mert a függöny azért nem háló. A hálóban ötvenszer nagyobbak a szemek, nem akad fenn benne minden törmelék. A függöny öblében viszont minden – de a tizedik merítés után rúgott benne valami. Egy szép, másfél kilós ponty!

Aztán még egy. Igaz, az kisebb volt, de mit törődtünk mi a mérettel! A közönséggel se, pedig egy idő után már a fél Balaton nekünk szurkolt. Már vagy húsz kiló hal vergődött a szákban, mikor megjöttek a lányaim. A párom vezette őket, s – mit mondjak? – nem örült túlságosan. Felismerte ugyanis a függönyt. Ki is másztam nemsokára a partra, s szépen elindultam haza, mikor meghallottam hátam mögül a hangját.
– Én kimosom. De te fogod feltenni!

Ennél nagyobb büntetést nem is kaphattam volna. Mert semmi mást nem gyűlölök jobban, mint a függönycsipeszelést.