Hagyján

Nem csodálkoztam azon, hogy nem talál magyarázatot a szóra, ugyanis nem ismeri korábbi, évszázadokkal ezelőtti alakját. A hagyján eredetileg nem is egy, hanem két szó: a Hadd járjon! Hagy járjon! szószerkezet összevonásával keletkezett. Jelentése körülbelül ez volt: ’hagyjuk; legyen úgy!’ Szemléltetésül, íme, egy mondat Baronyai Decsi János Adagia Graeco-Latino-Ungarica című, 1598-ban Bártfán kiadott munkájából: „Had iarion [azaz hadd járjon] most egyéb, az jelen való dolgokról kell szóllani.” Még egy példa, amelyik már a két szó összevonódását mutatja. Ezt Zvonarics Imrének és Nagy Benedeknek Pázmán Péter pironsági című, 1615-ben megjelent könyvéből idézem: „De hadgyán, tudom, hogy eléggé forrózik ettől a fejed [mármint forróság önti el]”.

Az utótag tehát a jár ige egyik alakja. A szó eleje pedig a hagy igének egyes szám második személyű, tárgyas ragozású felszólító alakja, vagyis ez: hagyd! Ez a „szabályos” forma, tehát azt mondjuk: „Kérlek, hagyd aludni a Fannit!”; „Ne hagyd a könyveket az asztalon!” stb. Ám ebből az igealakból kifejlődött egy óhajtást, illetve ráhagyást, megengedést kifejező határozószó, amely érdekes módon nem ebben a hagyd alakban terjedt el, hanem két (!) más hangtani változatban. Az egyik a hadd. Ez a megszokott, köznyelvi változat, a szótárakban is így szerepel ez a szó. Tehát: hadd menjen, hadd lássam stb. A másik a nyelvjárásias-népies hagy változat (pl. hagy vigyem el!). Mivel ez nem tekinthető köznyelvinek, szótáraink nem is közlik, de azért létező, elég gyakran hallható forma.

A hadd határozószónak a hagy igéből való kiválása hosszú folyamat eredménye, mivel évszázadokig világos volt a hagy igéhez való tartozása. A nyelvhasználók tudták, hogy a hadd menjen voltaképpen ezt fejezi ki sűrítve: ’hagyd, hogy menjen’. Hervadsz… című versében Kölcsey még 1825-ben is így írt: „Hagyd hervadjon / Szerelem rózsája, / Nyíl hajnalkor / Remény violája.” De a XX. századra a hadd határozószó már alakilag is elkülönült a hagy igétől, s ez az elkülönülés kölcsönös, mivel a hagy ige ragos alakjaiban ma már alig-alig használunk d-s alakokat.

S ha valaki mégis így tesz (mint pl. Vigasz című versében József Attila: „Ne hadd el magad, öregem”), abból sem lesz vita, patália, témánkhoz épp jól illeszkedő szóval haddelhadd (