Hallgatni tudni kell

Kicsit várnom kell rá, de mi az a szűk negyedórácska. Én már akkor nyomban leültem volna vele beszélgetni, miután elolvastam a könyveit. Van az úgy, hogy egy olvasmányélmény után szinte vágyik az ember az íróval való találkozásra. Nos, kicsit megkésve ugyan, de összejött a „randevú”...

Az észt anyától és finn apától származó Sofi Oksanen egyszer csak ott áll előttem. Na hiszen, ő lenne az, aki oly’ nyersen és hitelesen ír a sztálini időkről, a nők szexuális kiszolgáltatottságáról? Egy ilyen törékeny, porcelánbőrű fiatal lány? Akinek ráadásul olyan extrém a hajkoronája, hogy mindjárt meg is jegyzem: remek ez a dizájn. A dizájn szó hallatán persze tiltakozik, de hiszen a lila tincsekkel és gyöngyökkel ékesített méretes rasztakonty a személyiségének része.

Mondja csak, Sofi, milyen szűrőn keresztül szemléli a világot, amidőn nőkről, szexualitásról, áldozatokról, szégyenről, kíméletlen történelmi időről, meghurcoltatásról, kifosztottságról írja a könyveit? – kérdezem. Mire azt válaszolja, az olvasó sok esetben egészen másra helyezi a hangsúlyt, tegyük fel, éppen a női szexualitásra, holott ő nem feltétlenül ezt akarja kidomborítani. A Tisztogatás című könyvét – melyet több mint harminc országban adtak ki és számos európai irodalmi díjat kapott érte – sokan két nővér közötti féltékenységi történetnek gondolják. Országonként is változik, hol mit „olvasnak ki” belőle az emberek. A finneket nem érdekelte a szexrabszolgasággal kapcsolatos szál, amíg a dánok, a norvégok, a svédek kifejezetten ezt értékelték benne. Spanyolországban a Franco-diktatúra miatt fogékonyabbak voltak az olvasók a múltbeli traumák iránt, mint például Svédországban, hiszen valahogyan fel kell dolgozni a fájdalmainkat. És itt a feldolgozáson van a lényeg!

Sofi Oksanen olyan érzékletesen ábrázolja a sztálini borzalmakat, hogy meg kell kérdeznem tőle, még ha kissé pimaszul is hangzik, ugyan honnan gyűjtött anyagot hozzá, hiszen nem élt azokban az időkben. Próbálja kimenteni magát. Az rendjén van, hogy íróként a fantáziáját használja, de a történelem felelevenítését nem lehet a képzeletre bízni. Családi históriák? Szemtanúk? Levéltári kutatások? Is-is-is. Majd hozzáfűzi, nagyon jó hallgató volt már gyerekkorában is. Ahá, megvan a válasz! Hallgatni tudni kell! Embermeséket szívni magába, mint szivacs a vizet. Meg régi észt és szovjet magazinokat böngészni, melyekből „kihallatszanak” a hétköznapi hősök szavai – évtizedekkel később, egészen különös tónusban. A Szovjet Nő például tele volt kolhozriportokkal, a címlapról pirospozsgás fejőlányok mosolyogtak az olvasóra. De ki hitt a sztálinista „divatpropagandának”?

Sejtem én, Sofi, magának remek mesélői voltak, leginkább nagyszülők, észt és finn rokonok alakjaiban. Velük viszont az a gond, hogy emlékezetük törékeny. Néha nem tudni, ha egy idős ember a háborúról beszél, melyik háborúra is gondol. Az emlékiratoknál gyakori, hogy hiányoznak az évszámok. Kutatni tehát muszáj, nem lehet megspórolni, a KGB-archívumokat főleg nem. Az írónő saját élményanyagból is „dolgozik”, túl sok a személyes emléke, nem temetheti mélyre a szovjet időket. De olyan történetleírás vagy emlékidézés egy sem akadt, ami alkotás közben kiborította volna. Még a Sztálin tehenei című regénye sem szolgáltatott erre alapot, ahol naturális részletességgel számol be egy bulimiás nő hányattatásáról – aki akár lehetne ő is, mivel nem titkoltan átesett ezen a betegségen.

Megszorítom Sofi kezét, megint rácsodálkozom rasztakontyára, porcelánbőrére. Gratulálok neki tengernyi irodalmi díjához, legalább ő már próféta a saját hazájában és a vén kontinensen. Még akkor is, ha Finnországban sem jobb a helyzetük az íróknak, mint nálunk. Ősztől két magyar színházban találkozhatunk a Tisztogatás című regényével, ami eredetileg színpadra íródott. Előre szólok: nem lesz könnyű találkozás...