Árujai

A kérdés utolsó szavát hallva már fel is ébredt bennem a vadászösztön, s a kezem ügyében levő jegyzettömb legfelső lapjára már sebtében fel is jegyeztem a mondatot, magamban azonnal elhatározva, hogy erről a furcsa hangzású szóalakról – árujait – adandó alkalommal írok majd olvasóinknak. Az alkalom itt van, íme, már élek is vele.

Nagyjából öt-tíz év óta tapasztalom, hogy az úgynevezett „változatlan magánhangzós tövű” főnevek többes számú, birtokos személyjeles – régebben így mondták: birtokos személyragos – alakjaiban hol itt, hol ott felbukkannak olyan formák, amelyek korábban inkább csak a nyelvjárásokban, a népies beszédben voltak fellelhetők. Olyanokra gondolok, mint a szabályosnak számító ásóim, csészéid, kesztyűi stb. helyett ezek a ja, je betoldást tartalmazó formák: ásójaim, csészéjeid, kesztyűjei.

Hibásak vajon ezek az alakok? – kérdezhetik olvasóim. Nem, ezt semmiképp sem állíthatom róluk. Legföljebb azt, hogy még nem szokhattuk meg, nem ízlelgethettük őket eléggé, s ezért még nem érezzük úgy, hogy a köznyelv részei. Noha ebben a formájában valószínűleg soha nem hangzott el ez a mondat: Hun vótál illen sokég? (= Hol voltál ilyen sokáig?), mégsem tekinthetem hibásnak, legföljebb népiesnek, illetve nyelvjárásinak. Más kérdés, hogy a köznyelvbe az általam megformált mondat nemigen illik bele. A népies, de országos elterjedtségű hun vótál esetleg még igen, az aránylag kis területen élő, ’sokáig’ jelentésű sokég azonban semmiképpen.

Az ’árui’ jelentésű árujai szóalak esetében azonban nem is annyira nyelvjárásiból köznyelvivé fejlődéssel kell számolnunk, hanem inkább egy időrendi változással. Az i-re végződő főnevekben érdekes, de jól kimutatható módon régen csupán így kapcsolódott a személyrag: (az ő) földii, kocsii, kiflii, a múlt század közepétől azonban egyre természetesebbek lettek a ja, je betoldással alakult földijei, kocsijai, kiflijei formák. S az élet nem áll meg, a nyelv örökösen fejlődik, változik. Egy évtized óta mindjobban terjednek a nem i-re, hanem egyéb magánhangzóra végződő szavak kibővült változatai is: adujai, batyujai, sárhányójai, turnéjai, s íme, most már árujai is.

Hibásnak, kerülendőnek nézhetnénk őket, de nem azok. Nem nyelvromlás tünetei, hanem egy ártalmasnak nem nevezhető nyelvi változás példái. Nekem, mivel így szoktam meg, még csak unokáim vannak, nem unokájaim, de hogy ők maguk melyik változatot használják majd, az az ő dolguk.