Kérek egy autogramot!

Fesztiválokon, rendezvényeken, koncerteken, művészbejáróknál bárki találkozhat autogramvadászokkal. A többség, kapva a soha vissza nem térő alkalmon, egy kockás papírt tol kedvence orra alá, hogy firkantsa oda a nevét, mások viszont felkészülten, módszeresen és tisztelettudóan kérik erre a szívességre a híres embereket.

Merthogy az autogramvadászok között különféle típusok léteznek. A megélhetési gyűjtő például arra hajt, hogy az aláírásokat több példányban szerezze be, amelyeket aztán jó pénzért értékesít. Mások kollekciójukat csupán mennyiségi szempontból tartják fontosnak, vagyis az a cél, hogy minél több személy kézjegye legyen benne. Akinél a minőség számít, az tudatosan és illedelmesen közelít a sztárokhoz, a relikviákkal, dedikációkkal pedig értéket akar átmenteni. Látni olyanokat is, akik lefényképeztetik magukat a hírességekkel, sőt videóra veszik a találkozásukat, az autogramosztást, majd sietnek haza, hogy a felvételeket feltegyék az internetre.

►

Hogy a budaörsi Németh Andor melyik kategóriába tartozik, az most mindegy. Nyolcvanévesen is kitartóan hódol szenvedélyének. Kőműves segédmunkásként kezdte, fő-építésvezetőként ment nyugdíjba. Mindig szeretett olvasni, gyűjtötte a könyveket. Mikor kétszer elvált, nemcsak a lakást, hanem a berendezést is volt feleségeire hagyta. Aztán harmadszor is talált magának párt, méghozzá nála huszonnyolc évvel fiatalabb asszonyt… Mára házi könyvtárában hatezer kötetet számol. Ezek fele a szerzők által dedikált példány.

– A nyolcvanas évek elején fedeztem fel, hogy az ünnepi könyvhéten milyen sok íróval össze lehet futni – meséli Andor bácsi. – Ettől kezdve kerestem az alkalmat, hogy dedikáltassam a köteteimet. Volt néhány érdekes találkozásom. Hajdan munkaszolgálatosként a pécsi tiszti iskolásoknak építettünk nyári tábort. Ekkor csapódott hozzánk egy fiatal hadnagy, akit harminc esztendővel később a könyvhéten felismertem Galsai Pongrác író személyében. Gyurkovics Tiborral is összebarátkoztam. Jól megértettük egymást, mindketten egyházi iskolába jártunk és mindketten háromszor nősültünk.

Németh Andor büszkén mutatja a féltve őrzött példányait. Hetvenötödik születésnapjára Melocco Miklós-albumot kapott a barátaitól, természetesen neki dedikálva. A Hogyan élnek olimpiai bajnokaink? című kiadvány százhatvanhat szereplője közül nyolcvanöttől sikerült személyesen aláírást kérnie a róluk szóló fejezethez.

►

– Ha egy híres ember közelébe kerülök, számomra az a lényeg: abban a néhány percben tudok-e olyan bensőséges légkört teremteni, minek következtében megtiszteltetésnek veszi, hogy autogramot adhat – árulja el filozófiáját Dányi Gyula, aki raktárosként dolgozik egy ismert cégnél. – Semmit nem bízok a véletlenre. Hónapokra előre kidolgozom, hogy kikkel szeretnék találkozni. Ehhez ismernem kell a közeljövőben zajló programokat, rendezvényeket, és bizonyos kapcsolatokra is szükségem van.

A fiatalember először a családjánál alapozza meg az akciót. Segít a feleségének a háztartásban, többet foglalkozik a kisfiával, így amikor akcióba lép, nincs lelkiismeret-furdalása azért, hogy szerettei esetleg háttérbe kerülnek. A „levadászandó” sztárról fényképeket nyomtat, fotómontázsokat alkot, esetleg róluk szóló könyveket, kiadványokat, lemezeket, sportmezeket, zászlókat készít elő, hogy mindent precízen aláírathasson velük. Külön emlékkönyvet nyitott Márkó Milán nevű fiának, amit majd felnőttkorában ad át neki. A jelenkor nagyjainak aláírásaival jelezni szeretné, hogy így is lehet értéket menteni.

Három-négy év alatt irigylésre méltó gyűjteményt hozott létre. Különösen nagy becsben tartja a világhírű brazil focisták aláírásait – és persze magyarokét. Ehhez áldozatok kellenek: Platinire például órákat várt a szállodában, de megérte, nagyon készséges volt.

– Ilyenkor hosszú időre feltöltődöm pluszenergiákkal – mondja a magát minőségi gyűjtőnek valló beszélgetőpartnerem, aki azzal is megtiszteli a híres embereket, hogy elegáns öltözékben áll elébük. – Napokig emésztem magam azon, ha valakivel nem úgy sikerül a találkozás, ahogyan szerettem volna. De mindig van legközelebb, ami nagyban a szerencsén múlik. Egyébként senki sem megközelíthetetlen. Tudni kell a praktikákat: a nálunk forgató Gérard Depardieu-t például francia nyelven szólítottam meg, végül még közös fotót is engedett készíteni.

Bármelyik fotóra kattitntva megnyílik a képgalériánk!