Lidércek a mennyezeten!

Régen, ha valaki nem akart rosszban lenni a lidércekkel, inkább helyet biztosított nekik a házában, oly módon, hogy senki más ne tudjon ráülni a székükre – ezt az „udvarias” gesztust látva állítólag a rettegett lények nem bántották a lakókat.

– De mi van, ha a lidércek már megszállták a hajlékot? – nem hagy nyugodni a kérdés, szeretnék biztosra menni.
– Akkor sem volt veszve semmi! Lidérc- vagy álomfogót állítottak az ágy mellé, amely az éjszakai nyomasztó álmokat gyűjtötte össze. Ha megtelt, az udvaron kirázogatták belőle az ártókat.
– Na de honnan lehetett tudni, hogy tele van a lidércfogó?
– Pofonegyszerű: ha rosszat álmodott a ház lakója, akkor már nem maradt hely az új lidérceknek a csordultig telt „fogdában”.

Iván Anita türelmesen válaszolgat kérdéseimre. Megszokta már, hogy a boszorkányok, a vámpírok, a lidércek, a sámánok, a táltosok és más misztikus lények izgatják az emberek fantáziáját, mostanság pedig különösen divatba jöttek az ilyen témájú filmek és könyvek. Őt is gyerekkora óta érdekelte, hogy vajon a mágiával kapcsolatos mendemondáknak mennyi az igazságtartalma. Tanult, olvasott, kutatott, beszélgetett, nyomozott – hosszú évek során összegyűjtött tudásának és tárgyainak tárháza a főváros szívében létrehozott Boszorkánymúzeum.

Gyomorfájósként felélénkülök a kötélmágia „tuti receptjétől”: akinek fájnak a belei, kössön kilenc csomót a gatyamadzagjára, majd egyesével oldja ki azokat. Viszont korántsem a közeli érintettség okán taszít a XVI. századi hóhérok tarifatáblázata, akiknek bőven adtak munkát a középkor boszorkányperei. Olvasom a korabeli vasorrúak beismerő vallomásaiban, hogy valamiféle kenőccsel kenték be magukat, és utána tudtak seprűn repülni. Anita visszarángat a földre: ama bizonyos titokzatos kencefice nem lehet más, mint a korabeli „partidrog”, csattanómaszlagból, sisakvirágból, mandragórából. Na, utá­na tényleg úgy érezhették, elszálltak…

Az időszakos kiállítási részleg témája a vudu. Filmekben általában kifejezetten gonosz célzattal jelenítik meg: akinek ártani akarnak, annak a bábuját tűvel szurkálják meg:
– Egy időben nálunk is élt a rontóbábuk divatja, csakhogy mi betegségek elűzésére és rontás másra hárítására használtuk. Rendszerint 3, 7 vagy 9 baba készült, 6-8 centisek. A beteg szép sorjában megszopogatta őket, majd eldobták a keresztúton. Ha valaki – legyen az ember vagy kutya – felvette ezeket a földről, átragadt rá a kórság vagy a rontás.

Azt még bírja a gyenge gyomrom, hogy a varrott vudubábut annak az állatnak a vérével szennyezett gyapottal töltötték meg, amelyiket feláldozták készítésekor. De ha a halottakkal szeretnék beszélgetni, egy kóbor fekete macskát kéne kibeleznem, megfőznöm, megennem… Ennél persze jóval komplikáltabb a receptúra, nem is beszélve az időzítésről: teliholdas pénteken, éjfélkor kéne!

Kapkodom a fejem a gazdag gyűjtemény láttán, és lebilincselő a fiatal lány ismeretanyaga. Persze semmi sem véletlen. Egy dél-alföldi „boszorkányfaluból”, Szegvárról származik, sőt generációkra visszamenőleges családi „varázsvonallal” rendelkezik. A mai Szerbia területén élt szépapját híres táltosként ismerték, nagymamája halott- és álomlátó volt, nagyapja gyógyfüves vajákos, édesanyja kártyajós. Valami örökség csak jutott Anitának is?!

– A szívem csücske a régi vajá­kosmesterség továbbvitele. Ősi családi gyógynövényrecepteket őrzök, és testi-lelki gondokra kínálok gyógyírt. Ezt a tudást tanfolyamokon is igyekszem továbbadni. A múzeummal mégis az a fő célom, hogy eloszlassam a boszorkányokkal szemben táplált negatív képzeteket. És a szkeptikusokat is meggyőzzem, ilyen dolgok valóban léteznek…

Kifelé jövet még belelapozok a Bűbájos boszorkák című, sikerrel futó amerikai tévésorozatból ismert hatalmas varázskönyv másolatába. Aztán megakad a szemem több pakli kártyán. Házigazdám beismeri: igen, ő is bírja a jóslás képességet.

– Fáj nekem, hogy a kóklerek lejáratják a kártyajósokat. Például a tévéből és tarotkártyából egyszerűen nem lehet jósolni, ez átverés! Én mégis más miatt nem használom ezt a képességemet. Ugyanis ha valami fájdalmas, rossz jövőképet látnék, akkor azt is meg kellene mondani az illetőnek – így szól a jósok törvénye. Én viszont nem akarom befolyásolni az emberek életét.