Örökbe fogadtam a világot

– Miként kerültek ki a képek?
– Örökségképpen. Apám 1960-ban váratlanul meghalt, mire Aczél György engedélyezte néhány kép kivitelét Rómába, ahol akkoriban laktunk. Persze nagyon vártuk a szállítmányt, ám kiderült, hogy a befejezetlen, aláírás nélküli vagy meglehetősen kis méretű képek érkezhettek csak meg.
– Ahogy a kiállítást megnéztem, azért ezek sem rosszak…
– Dehogy rosszak, nem is panaszképpen említettem. Nekünk pedig különösen kedvesek voltak, hiszen enyhítette honvágyunkat. Csak fel kellett nézni a falra, s láthattuk a zebegényi kertet, Ruzsi tehenet a kisborjával, a holdat a háztetők felett.
– Ennyire szerette Zebegényt?
– Hát hogyne, ott töltöttem gyermekéveimet. Lehet elfelejteni azt a hatalmas kertet, amely a hegyoldalba kúszott fel? Micsipit, a pulit, aki a déli harangszót meghallva terelt le ebédelni? Kitörölhetetlen emlékeim ezek.
– Ha ennyire kötődött Zebegényhez, miért vándorolt ki? Édesapja ekkor már elismert festő volt, gondolom, az átlagosnál jobban ment a soruk.
– Azért egy-két dolgot tudnék erről mondani… Hiába dolgozott apám keményen, ahhoz, hogy ne éhezzenek, állatokat kellett tartaniuk. Azok után pedig nekik is be kellett szolgáltatniuk a tojást, a zsírt, hiába volt apám Kossuth-díjas.
– Amit alig egy hónappal azután kapott meg, hogy ön a férjével elhagyta az országot.
– Ezen mi is csodálkoztunk. Talán az elismeréssel akarták idekötni. De hogy miért hagytuk el az országot? Éreztük az elnyomást, s a szüleink még biztattak is bennünket: fiatalok vagyunk, még újrakezdhetjük életünket.
– Igen nagy áldozat lehetett ez a részükről, hiszen nem sokkal korábban halt meg az öccse.
– Sajnos Péter közvetlenül a háború után agyhártyagyulladást kapott, s gyógyszerek híján a szervezete nem tudott megküzdeni a kórral. Mi először Londonba akartunk menni, mivel Matyi, a férjem kiválóan beszélt angolul, ám apám jó ismerőse, Korda Vince, aki Sir Alexander Korda, a hírneves filmproducer testvére, inkább Olaszországot ajánlotta.
– Talán, mert az olaszokhoz közelebb áll a művészet?
– A vesztes Olaszország a háború után jobban állt, mint a győztes Anglia. Az olaszokat ugyanis az amerikaiak teletömték segéllyel. Szerencsém volt, Rómában egy vendéglőben hamarosan összeismerkedtünk egy lengyellel, aki ajánlotta, hogy próbáljak meg elhelyezkedni a miniszterelnöki hivatal által fenntartott rádió magyar nyelvű adásánál. Sikerült.
– A zebegényi múzeumban láttam egy böhöm nagy világvevő rádiót…
– A szüleim esténként engem hallgattak, legalább így tartották velem a kapcsolatot. Írták is néha virágnyelven a levelükben, hogy találkoztunk Szofival. Az voltam én.
– Azokban a levelekben azért kikerült néhány Szőnyi-rajz…
– Anyám nagy levélíró volt, minden héten hat oldalt kaptam, apám pedig néha illusztrálta.
– Rómában érte önöket az 1956­os forradalom?
– Hogyne, óriási volt a lelkesedés. Olasz egyetemisták már készülődtek is Magyarországra, hogy együtt harcoljanak az oroszok ellen. Végül ebből nem lett semmi, viszont érkeztek a magyar menekültek. Maga a miniszterelnök fogadta őket a pályaudvaron, én tolmácsoltam.
– Önök mikor jöhettek először haza?
– Néhány nappal anyám halála után, 1967-ben. Akkor már olasz állampolgárok voltunk. Sajnos azonban a temetésre nem érkezhettünk meg, nem készült el időben az útlevelünk.
– Mennyi időt töltöttek itthon?
– Három napot. Közben találkoztunk Aczél Györggyel is, aki felajánlotta, hogy megveszi a magyar állam a zebegényi házat apám hagyatékával együtt.
– Végül is, nagyvonalú gesztus…
– Ez valóban az, csak ami utána következett, az nem. Kétmillió forintot utaltak át – egy zárolt számlára.
– Ez mit jelentett a gyakorlatban?
– Azt, hogy nem férhettünk a pénzhez. Csak meghatározott célra költhettünk belőle napi ötezer forintot, s csak akkor, amikor itthon voltunk. Ráadásul nem kamatozott, viszont vonták a kezelési költséget. A nyolcvanas évek végére már alig maradt valamennyi belőle, így aztán, amikor hazajöttünk, lakosztályt béreltünk a Gellért Szállóban… Legalább mi költsük el a maradékot.
– Ez lett tehát a zebegényi örökségéből. A római otthona viszont közben fogalommá vált.
– A kilátogató művészek, tudósok, ösztöndíjasok egyre gyakrabban kerestek fel bennünket. Örültünk nekik nagyon, hiszen egy kis hazai levegőt hoztak. Gyerekünk, sajnos, nem lehetett, én pedig azt gondoltam, az egész világot fogadom így örökbe. Először minden vasárnap, később minden szombaton gyűltek össze nálunk, vagyis a Triznya-kocsmában.
– Triznya Mátyás a férje volt, ezt értem a szalon elnevezésében. De miért a kocsma titulus?
– Az egyik vendégünk, Várady Imre egyszer felkiáltott: „Gyerekek, én olyan jól érzem itt magam, mint egy kocsmában!” Ettől kezdve le sem lehetett vakarni az elnevezést az összejöveteleinkről.
– Úgy tudom, önöknél találkoztak a kivándorolt és a kilátogató magyarok egymással.
– Így van, s ha már együtt voltak, hatalmasakat vitatkoztak is, mint minden találkozásukkor. Emlékszem, egyszer például Illyés Gyula és Cs. Szabó László folytatott késhegyig menő vitát arról, hogy meddig lehet elmenni a hatalommal való együttműködésben.
– Bizonyára Illyés volt a céltábla.
– Persze, hiszen összejárt Aczéllal, s néha együtt vacsorázott Kádárral is.
– Végül miként zárult a vita?
– Késő este Flóra, Illyés felesége megszólalt: „Gyula, mostál már fogat?”
– Nem hiába volt pszichológus… A legkérlelhetetlenebb emigráns hírében egyébként Márai Sándor áll.
– Ez így is volt. Nem is szívesen találkozott a magyarokkal, mert mindenkire gyanakodott, hogy valójában nem magától érkezett, hanem küldték.
– Ennek azért lehetett némi alapja…
– Természetesen, ám ő rajtunk kívül szinte senkiben sem bízott meg. Bennünk is bizonyára azért, mert ismerte apámat. Levelezésünk szinte az öngyilkosságáig megmaradt.
– Tud arról is, hogy miért vetett véget az életének?
– Attól félt, hogy magatehetetlen lesz, és akkor a sorsáról az orvosok döntenek. Annyira autonóm személyiség volt, hogy ezt nem tudta volna elviselni.
– Egyébként miként telt egy-egy est a Triznya-kocsmában?
– Nem volt kötött programja. Főztem egy paprikás krumplit, mert ez volt a legolcsóbb, s beszélgettünk. Érdekes egyébként, hogy ilyenkor az otthoni magyarok is jobban megnyíltak egymás előtt. Ugyanúgy érezte ezt Esterházy Péter és Weöres Sándor, mint Pilinszky János.
– De hiszen ők otthon is beszélgethettek bizalmasan egymással.
– Beszélgethettek, de mégis így történt. Talán a szabadság levegője.
– Végül mikor zárt be a Triznya-kocsma?
– Nem zárt be még ma sem. Néha itthon is összejövünk, néha Rómában is. Ám ezek a találkozások persze már nem mérhetők a régiekhez.
– Tehát nem költözött haza?
– Ötven évig éltem Rómában, nem olyan könnyű kiszakadnom onnan. Megvettem ezt a kedves, teraszos lakást a Szilágyi Erzsébet fasoron, ahol most is beszélgetünk, de nem adtam fel a római bérlakásomat sem. A nyarat és a telet kinn töltöm, az év többi részét Budapesten.
– S közben utaztatja a kiállítás képeit.
Zebegényből egy Andrássy úti palota kiállítótermébe került, majd pedig vidéki városokban fogják bemutatni a képeket, amelyek megkerülhetetlen darabjai apám életművének.