Csodadobosra hangolva

Nincs olyan abszurd epizódja az életének, amit ne tudna egy kedvenc Rejtő-idézettel megerősíteni. Az anyjáról például az afrikai törzs jut az eszébe, amelyik leginkább alkoholizmussal és hazudozással foglalkozott.
– Anyám nem is tagadta, hogy másba volt szerelmes, mikor az apám elvette. Nagyon ellenségesen viselkedett velem és az öcsémmel, úgy érezte, hogy a születésünkkel mi rontottuk el az életét.

Próbálom nyugtatni, ilyesmit gyakran képzel egy gyerek. Leint.
– Egyszer 12 éves koromban megkérdeztem tőle, miért gyűlöl ennyire. Nem kertelt. Azt felelte: „mert vagy”. A szüleim megjátszották azt a harmóniát, ami sosem volt meg köztük. Ettől a hazugságtól teljesen összezavarodtam gyerekkoromban. Ha nem lett volna a zene…

De szerencsére zenészcsaládba született, dzsesszklarinétos apja többek között a rádió tánczenekarában első szaxofonosként is játszott. Tomi négyéves korában kezdett dobolni: szerzett a konyhából két fakanalat és a földön verte a ritmust. (Annyira beleéli magát a mesélésbe, hogy felpattan a fotelból és a szőnyegre kuporodva ízelítőt kapok. Ne féltsem, mondja, 72 évesen is mindennap dobol, különben az izmok leépülnének.)
– Apámat addig noszogatták a zenésztársai, hogy egy zeneakadémiai koncertjükön a nézőtérről a színpadra hívott. Zenekari kíséret nélkül játszottam egy szólót pergődobon. Hétéves voltam. Ma is emlékszem az üdvrivalgásra.

A pillanatok alatt felkapott gyereksztár ezután sorozatosan koncertezett, fellépett a Fővárosi Nagycirkuszban, a Városi Színházban, tehetségkutató versenyeket nyert. „A 8 éves Vig Tomi, a csodagyerek győzött” – büszkén emeli le nekem a falról a bekeretezett oklevelet, melynek tanúsága szerint ezerforintos fődíjat kapott. Számoljunk csak: 1946-ban!
Ugye, a zenész apa nagyon büszke volt a tehetséges fiára? Szomjazom a happy endre. Nincs. Eleinte jó viszonyban voltak. Azonban minél nagyobb és önállóbb (mondjuk ki: sikeresebb) lett a fia, annál féltékenyebb volt rá. Ráadásul az aranyéletnek 1950-ben vége szakadt: a Rákosi-rendszer a dzsesszt imperialista csökevénynek titulálta. Letiltották a műsorról, a fellépéseket lemondták.
Vig Tomi 1956. november 18-án hagyta el Magyarországot. A forradalom miatt? – kérdezem. – Nem, a forradalom bukása miatt – javít ki mosolyogva.

– A forradalmi események arra ösztönöztek, hogy maradjak. Mindennap oda rohantam, ahol történt valami. Nem harcoltam, nem volt fegyverem, ez az igazság, de jelen akartam lenni. November 4-én hozzánk is belőttek az orosz tankok a Népszínház utcában. Nem sérült meg senki a családból. De attól kezdve el akartam menni innen, a szabadságvágyamat nem tudták legyőzni.