Minden sorból kilógott

– Önnel kapcsolatban különösen furdal a kíváncsiság, hogy milyen családból származik?
– Értelmiségi családba születtem, az anyukám újságíró, tőle örököltem a szenvedélyességemet; az apukám közgazdász, neki a precizitásomat köszönhetem. Mindketten jó humorral megáldott emberek voltak. Két testvérem van, ők szintén észlények.

– Ezt úgy mondta, mintha saját magát nem sorolná közéjük…
– Világéletemben kicsit kilógtam minden sorból. A nővérem és a bátyám 8 és 9 évvel idősebb nálam, így nemigen alkottunk „galerit”. Mire elkezdtem felfogni a körülöttem lévő világot, a családban mindenki értelmes, kerek mondatokban beszélt – ennek hatására a szókincsemmel évekkel a korosztályom előtt jártam. Magányos gyerek voltam. Ennek oka talán az intelligenciám lehetett, de ezt persze akkor még nem tudtam. Csak az tűnt fel, hogy nem vagyok olyan vagány, mint a többiek, én nem verekszem, nem mászok át a kerítésen.

– Csak van jó oldala is annak, ha valaki a koránál érettebb diák!
– Másoknál biztosan. Ám én nagyon rossz tanuló voltam, a mai napig nem tudom, hogy végeztem el az általánost és a gimnáziumot. Semmit sem akartam megtanulni abból, ami nem érdekelt, és hát sajnos szinte semmi nem érdekelt abból, amit az iskolában tanítottak. Belátom, ez nem tipikus életpálya, ajánlani sem tudom senkinek. A visszatérő szlogen ez volt: „Van esze, csak rosszra használja.”

– Hogy fogadták ezt az „észlények”?
– Én délutáni korrepetálásra jártam, a szüleim meg a fogadóórákra. Alapvetően békén hagytak, belátták, hogy elég magának való gyerek vagyok. Emlékszem, egyszer kilencéves koromban pár órára egyedül hagytak otthon: rendkívül kellemes borzongással töltött el.

– Annyira izgalmasnak találta, hogy húszéves kora óta egyedül lakik?
– Bennem nincs ambíció arra, hogy máshoz alkalmazkodjak. Az elmúlt három évtizedben nem tettem tönkre senkinek az életét, és én is békén vagyok hagyva. Mindenki jól jár, nem?!

– Olyan komolyan mondja, hogy készséggel elhiszem. Ilyen rossz véleménnyel van magáról?
– Szó sincs róla. Csak tudom magamról, hogy nem vagyok kimondottan rugalmas ember. Ezenkívül az időbeosztásom nagyon öntörvényű, ebbe nem fér bele, hogy valaki másra is tekintettel legyek. Például akkor kelek fel, amikor akarok – kivéve, ha színházi próbára megyek vagy ha orvoshoz…

– Sűrűn jár orvoshoz?
– Ha a legkisebb tünetet észlelem magamon, azonnal rohanok kivizsgáltatni magam.

– Tízből hányszor bizonyul vaklármának?
– Nyolcszor. Nem vagyok hipochonder, ez született gyávaság.