Szabad egy táncra?

– Mennyire lehet ünnepnek tekinteni a könyvhónapot napjainkban, amikor a nyomtatott szakirodalomra és sajtótermékekre a csökkenő példányszám jellemző?
– Valóban nem tudunk felszabadultan ünnepelni, hiszen az internet térhódításával visszaszorultak a papírra nyomott könyvek, újságok. Nekünk nem kedvezett a bolognai képzés bevezetése sem, mert jóval kisebb az igény olyan szakkönyvekre, amelyek egyben tankönyvként is szolgálhatnák a felsőoktatást. Másik nagy problémánk, hogy 2007-ben megszűnt a szakkönyvek állami támogatása, aminek következtében alig tudunk újdonságokkal jelentkezni. Némileg enyhít gondjainkon, hogy az agrártárca az információs rendszerében könyvtárhálózatot hozott létre. Én továbbra is azért harcolok, hogy a hazai szerzők ne szoruljanak ki a piacról, hiszen a legtöbb kiadó már jóformán csak külföldi könyvek fordításaival jelentkezik. Ez az arány nálunk csupán tízszázalékos.

– Ezek szerint támogatás nélkül, piaci alapon nem éri meg szakkönyvet kiadni?
– Sajnos hosszú távon nem gazdaságos; éppen ez lenne az idei könyvhónap üzenete az agrártárca felé, fel szeretnénk hívni a figyelmét erre a nagy értékre. Romániában, Szlovákiában már nincs is saját nyelvű szakirodalom. Ausztriában azért van, mert ott támogatja az állam. Az sem elhanyagolható érv, hogy az interneten található temérdek információ közül nehéz kiszűrni azokat, amelyek valóban hitelesek szakmai szempontból. Nemrégiben temetni kezdték a mozit és a színházat, aztán bebizonyosodott, hogy azok mégis élnek. És ugyancsak van igény szakkönyvekre is. Elképzelhető, hogy csak 300–500 példányban, de akkor is ki kell adni azokat, ha ezen múlik a szakemberképzés sikeressége. Viszont támogatás nélkül ezek nagyon drágák lennének a hazai jövedelmekhez képest.

– Gondolta volna negyven évvel ezelőtt, hogy egyszer idejut a szakkönyvkiadás?
– Miután 1968-ban a Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat kertészeti szerkesztőségének vezetője lettem, egyes könyveket 60-80 ezer példányban adtunk ki. Akkoriban bontakozott ki a kertbarátmozgalom a Hazafias Népfront kebelében, amelyben én is részt vettem – ennek hatására megnőtt az igény a gazdálkodási ismeretek iránt. Még az ipari munkások is kertészkedni kezdtek, mindenki igyekezett megtermelni a konyhára valót, és virágzott a háztáji állattartás is. Az is az igazsághoz tartozik, hogy némelyik könyv kinyomtatásáért meg kellett küzdeni, ugyanis komolyan működött a cenzúra.

– Mégis, milyen szakírások nem nyerték el az elvtársak tetszését?!
– Első munkahelyemen, a Daránypusztai Állami Gazdaságban ismerkedtem meg a halimbai esperessel, aki gyógyteáival gyógyította a bakonyi bányászokat. Elkértem tőle a kéziratát, megjelentettem – na, ezt bezúzták, mert a szerző pap volt és kuruzslónak tartották. Utána meg akarták akadályozni egy ikebanáról szóló könyv megjelenését is, mert ez a japán virágkötészet nemcsak művészetet, hanem vallási filozófiát is közvetít. Akkor azt tanácsolták, maradjak a szürke sávban, abból nem lehet baj.