Ha a macskám az ölembe ül

– Sokan mérget vettek volna rá, hogy önt választják a Nemzet Színészei közé.
– Nekem meg sem fordult a fejemben. Nem szoktam díjakról, elismerésekről ábrándozni. Alaposan meg is lepődtem, amikor közölték velem a hírt. Éppen vizsgapróbát néztem az egyetemen, ki volt kapcsolva a telefonom. A szünetben rápillantottam a készülékre, és a kijelző nyolc nem fogadott hívást mutatott. El sem tudtam képzelni, kinek lehettem ennyire fontos.

– Mégis, mire gondolt?
– Őszintén szólva megijedtem. Csak arra tudtam tippelni, hogy baj lehet a színházban, elmarad az esti előadás, vagy be kell ugranom valaki helyett. Aztán befutott a művészeti titkár hívása, majd Alföldi Róbert direktor közölte, hogy a Nemzet Színésze lettem.

– Nyilván örült neki. Ám ezt a címet csak akkor ítélhetik oda bárkinek is, ha a tizenkét színészóriás egyike meghal…
– Nagy szomorúság, hogy Komlós Juci – akinek a helyére választottak – már nincs köztünk. Szép emlékeket őrzök róla. Harmadéves főiskolás koromban együtt öltöztünk a Thália Színházban, ahol Kafka A per című darabjában szerepeltünk. Színészileg és emberileg is sokat segített. Tüneményes lélek volt. Pontosan olyan, mint a Szomszédokban. Aki addig nem hallott róla, az a kultikus sorozatból megismerhette.

– Komlós Jucira tehát az életben is illett a szerepbeli aranyszívű Lenke néni karaktere. Ön is hasonlít a szerepeire?
– Nem hinném. Egy színész mindig azokat a jellemvonásokat bányássza elő magából, melyeket az általa megformált figurák megkívánnak.

– Gazdag pályafutása során számos nagyformátumú művésszel játszott együtt. Jól érzem, hogy mintha kezdenének elfogyni a színészóriások?
– Ez mindig is így volt a színháztörténelem során. De hál’ istennek újabb és újabb generációk jönnek, és szép számmal akadnak köztük karizmatikus tehetségek. Neveket azonban nem mondanék.

– Milyen viszonyban van a fiatal kollégákkal?
– Remekül megvagyunk.

– Stohl Andrással is? Miként értékeli a tetteit?
– Én nem foglalkozom a magánéletével. Az csak a bulvársajtót érdekli, és az emberek azon részét, akik amúgy sem járnak színházba. Aki pedig Andrist egy előadásban látja, nem azért tapsol neki hevesebben, mert televíziós műsorvezetőként ismerte meg vagy elolvasta a vele kapcsolatos pletykákat. Csak jót mondhatok róla: kiváló színész, kiváló kolléga. Természetesen a bajban is mellette vagyok. Megvédem, ha a fülem hallatára bántják. Amikor pedig együtt játszunk a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabban, az előadásra összpontosítunk, nem pedig a viselt dolgaira. A büfében is van más témánk.

– Hogyan védhető ki a bulvárban való szereplés?
– Úgy kell élni, hogy ne történjen olyasmi, amire „rácuppannak” az újságírók. Persze, aki állandóan szem előtt van, annak nehezebb a dolga. Még a kaposvári időkből emlékszem arra, Kulka Jancsi mennyire szenvedett attól, hogy azonosították a Szomszédok Magenheim doktorával. Akkor is őrjöngve tapsoltak neki, ha csak pár mondatos szerepe volt. Egyszer megszólította egy rendőr a színházzal szembeni utcán: „Doktor úr, maga mit keres itt?” Az fel sem tűnt neki, hogy a másik oldalon lévő épületben játszik évek óta.