Koffer egy világszám

Beletesz a markomba egy piros golyót, összeszorítom a kezem, majd amikor kinyitom, három golyót látok benne. Vigyorogva rázom a fejem, hogy ilyen nincs. Megmutatja a kezében szétterített kártyákat, azt mondja, gondoljak valamelyikre. Utána szétteríti őket az asztalon, és amelyikre gondoltam, annak a hátlapja elszíneződik. Jé, hát gondolatolvasó is, jogos a bajnoki dobogó!
– Ez volt számomra az eddigi legnagyobb nemzetközi megmérettetés, hiszen Európa legjobb bűvészeinek társaságában adtam műsort egy háromezer fős színházteremben. Bemutathattam mindazt, amit az elmúlt tíz-tizenhárom évben tanultam, de sok tapasztalatot is szereztem.

– Ezek szerint elég korán kezdte. Hogyan határozza el egy tizenhárom éves srác, hogy bűvész lesz?
– Hárman vagyunk testvérek; apa nagyon családszerető ember, sokat beszélgetett, játszott velünk. A Rodolfo-könyveknek is helyet adott a könyvespolcon, és ezekből nézett ki nekünk különböző fogásokat. Egyszer csak elkezdett érdekelni a dolog, ezért elmentünk a Figaro bűvészboltba. Ott azt tanácsolták, legyen egy mesterem, akitől magasabb szinten is elsajátíthatom ezt a szórakoztató műfajt. Így találtam rá Molnár Gergelyre, akivel azóta jó barátságba kerültem, ő a második apám. Külföldön Mr. Jupiterként ismerik, ő az egyik legnagyobb bűvészkellék-gyártó. Eleinte az volt a dolgom, hogy a termékeit áruljam. Beálltam a pult mögé, és hamarosan kiderült, ez a legjobb iskola számomra. Annyira kedvet kaptam ehhez a munkához, hogy dolgoztam bűvészboltokban is.

– Nem volt unalmas? Hiszen én úgy képzelem, hogy oda csak a bűvészek járnak, akikből nincs olyan sok.
– Sokan nem is gondolják, hogy mennyi embert érdekel a bűvészet, ezért vásárolnak a boltban laikusok is. Az nagy hátrány számunkra, hogy a televízió nem vagy csak nagyon ritkán mutat bűvészeket, mert így nem vagyunk olyan ismertek, mint például az énekesek, a humoristák. Habár televízión át is élvezetes ez a műfaj, de mégiscsak élőben az igazi. Sajnos az élő szórakoztató műsorokról leszoktak az emberek. Egyszer egy szállodában léptem föl, és a rendezvényszervező arra figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert időseknek kell műsort adni. Képzelje, az volt az egyik legjobb műsorom. Mert a közönség olyan emberekből állt, akik még tudtak önfeledten szórakozni. Értették a finom poénokat, látszott, hogy élvezik az egészet.

– Komolyan gondolja, hogy elszoktunk az élő szórakozási formáktól?
– Sajnos a könnyű műfajú igényes szórakoztatás erősen felhígult. Persze a könnyű műfajt idézőjelbe kell tenni, hiszen nagyon is nehéz jól művelni. Már a gyerekeknél megfigyelhető a jelenség, mert jobbára a tévé előtt ülve töltik a szabadidejüket. Egyszer Lala bohóccal beszélgettem, aki bejárta az egész országot műsoraival. Ő azt tapasztalta, hogy az elmúlt tizenöt évben rohamosan romlott a gyerekek értési színvonala. Régen, ha felépített egy félperces-egyperces poént, azt élvezték a gyerekek, most pedig már a szövegértéssel is gondok vannak. És főleg akkor nevetnek, ha idétlen képet, grimaszokat vág. Ez nagyon szomorú!

– Mégis, mi lehet ennek az oka?
– Óvodapedagógusként diplomáztam, három évig dolgoztam óvodában, és azt kell mondanom, hogy nem az oktatásban van a hiba. A főiskolán igazán színvonalas képzést kaptunk, az óvodák pedig nagyon jól felszereltek, hiszen látom, bűvészműsorommal sok helyre eljutok. Szerintem a család felelőssége óriási. Otthon nem beszélgetnek, nem foglalkoznak eleget a gyerekekkel, és ez meglátszik rajtuk.