Sodornak a történések

Néha még most is eltűnődik azon, hogy jól döntött-e, amikor a balettet felcserélte a színészetre. Magabiztosságának és dacosságának köszönhetően épül nemzetközi karrierje. Személyiségét nem változtatta meg a siker, viszont látásmódját, értékítéletét és gondolkodását átalakította. Remekel a Cabaret című musicalben Sally szerepében, énekes nagylemezre készül és újabb külföldi forgatás vár rá. Marozsán Erikával beszélgetettünk.

Interjú2011. 04. 22. péntek2011. 04. 22.
Sodornak a történések

– Átutazóban?
– Az igaz, hogy jobbára külföldön dolgozom, de Magyarország a bázishelyem. Állandó lakásom is Budapesten van. Ennek dacára folyamatosan azt kérdezik tőlem, hogy éppen jövök-e vagy megyek. Én azt szeretem, ha sodornak magukkal a történések.

– Nemrégen még határok közé voltunk zárva, de ma már nem gond ide-oda járkálni a nagyvilágban…
– Ahhoz a köztes generációhoz tartozom, amely számára óriási kiugrásnak számított, hogy elhagyhatták az országot és külföldön vállalhattak munkát, mindazonáltal nem volt elérhetetlen álom. Az utánunk jövőknek pedig ez már teljesen természetes. És milyen jó lenne, ha a mai diákok mindegyike – akár a szülővárosomból, Újfehértóról is! – eljuthatna a világ valamelyik országába tanulni, s nem lenne privilégium egy külföldi ösztöndíj.

– Ha már szóba hozta Újfehértót: visszajár a nyírségi településre?
– Rendszeresen. Nagy család vagyunk, kiterjedt rokonsággal. Gyerekkori barátaimmal is tartom a kapcsolatot. Álmaimban elképesztően erősek az utcákhoz, a házakhoz, a játszóhelyekhez kapcsolódó emlékek. Bár csak tízéves koromig éltem Újfehértón, mégis úgy érzem, az ott felszínre törő források a mai napig meghatározóak. Ebbe beletartoznak a hiányok is, hiszen azok miatt kezdtem vonzódni olyan dolgok iránt, amelyeket egy kisváros nem tudott felkínálni.

– Nem sok inspirációt kaphatott ott a művészetekhez.
– Ellenkezőleg: már nagycsoportos óvodásként tudtam, hogy zongorázni akarok. A bátyám zene tagozatos általános iskolába járt, az ő példája lebegett a szemem előtt, úgyhogy a szüleim engem is oda írattak. Nagyszerű tanáraim voltak, nekik köszönhetem a művészetek imádatát. Erre otthon is láttam példát. Nagymamám operaénekes szeretett volna lenni, de abban az időben vidékről ez lehetetlennek tűnt. Édesanyám szintén szépen énekelt, sőt még festegetett is.

– Ehhez képest ön a balettet választotta, már tízévesen felkerült a fővárosba. Nagy bátorság volt?
– Inkább a szüleim részéről volt bátorság elengedni. Valószínűleg féltettek, úgyhogy nem sokkal később ők is Budapestre költöztek. Röpködtem a boldogságtól, hiszen a balettintézet növendéke lehettem. Aztán mégis a színészet mellett döntöttem. Ami nem véletlen, hiszen akkor tudok igazán kiteljesedni a munkában, ha szabad lehetek, és önálló alkotóként kezelnek. A balett világában igen szorosan fogták a gyeplőt, már-már fullasztó volt a kötöttség.

– Azóta is mindennél fontosabb a szabadság?
– Hozzátartozik a mesterségemhez. Négy évet töltöttem az Új Színháznál, ahol akkoriban Székely Gábor volt az igazgató. Kezdő színészként megbecsültek, kitűnő szerepeket kaptam, jól éreztem magam a társulatnál. Aztán a változások elsodorták a csapatot. További sorsomat a véletlenek alakították. Filmszínésznő lett belőlem, holott én mindig is színházban képzeltem el a pályámat. Nálunk nincs hagyománya a filmes karriernek, mint például Amerikában.

– Mikortól fordult a kocka?
– A Seress Rezső életéről szóló, Szomorú vasárnap című német–magyar film 1999-ben készült, ezt követően egyre több felkérést kaptam. Mivel azt gondoltam, csupán egy-egy kirándulásról van szó, nem szakítottam végleg a színházzal. Kaposvárra szerződtem, onnan mentem el fizetés nélküli szabadságra is, hogy jobban megtanuljam a német nyelvet.

– Hogy boldogul a nyelvvel?
– Máig van egy kis akcentusom, ám ez nem befolyásolja a munkáimat. Most például hónapok óta húzódnak a tárgyalások egy filmről, amiben egy német nőt kellene alakítanom. Mivel másoknak is feltűnik, hogy nem beszélem tökéletesen a nyelvet, azt hittem, majd keresnek mást helyettem. De nem, a rendező ragaszkodik hozzám.

– Az imént említette a véletleneket. Az is váratlanul érte, hogy öné lett a Szomorú vasárnap főszerepe?
– Teljes mértékben. Előtte számos magyar film próbafelvételén jártam, de mindig mások kapták meg a szerepet. Ezt viszont nálunk nem szokták nagydobra verni, tulajdonképpen csak akkor derül ki, hogy ki lett a szerencsés, amikor már vetítik a film előzetesét. A Szomorú vasárnaphoz hónapokig keresték a női főszereplőt egész Európában. Több magyar kolléganőmmel együtt engem is megnéztek. Amikor felhívott a magyar producer, azt mondta, rossz hírt kell közölnie. Még én kezdtem el menteni a helyzetet, annak is örültem, hogy egyáltalán telefonált valaki. Aztán kiderült, a „rossz hír” csak vicces megjegyzés volt, nekem adták a szerepet.

Ezek is érdekelhetnek