Úgy szeretné meghálálni

Ha bántani akarják, a legjobb pszichiáternek nevezik a slágerszerzők között s a legjobb slágerszerzőnek a pszichiáterek között. Szerinte azonban ezt csak az mondja, aki sem az egyik, sem a másik. Miközben százával állnak sorban rendelője előtt a betegek, sok szakmabeli fintorog, nem veszi komolyan a pánikbetegség gyógyításában elért eredményeit. Gábor S. Pál különös kétlakiságát a pánikbetegségről írt musicallal készül megfejelni.

InterjúKálmán Zsuzsa2007. 09. 21. péntek2007. 09. 21.
Úgy szeretné meghálálni

– Ha elkészül a musicalje, még kevésbé fogják komolyan venni orvostársai. A betegség gyógyításáról protokollt kell írni, nem pedig musicalt, nem gondolja?
– Akkor hadd mutassam meg magának azt a világszabadalmi okmányt, amely a pánikbetegség gyógyításának általam kidolgozott módszerét igazolja. Ezt csak úgy nem adják. Más kérdés, hogy lehetnek emellett más utak, más módszerek. Én harminc év alatt ezt szűrtem le, s a gyógyult betegek végül is igazolták a módszer helyességét. Ez a legfontosabb.
– Módszerének mi a lényege, s miért ez az idegenkedés sok szaktársa részéről?
– Arra jöttem rá, hogy a pánikbetegség gyógyíthatóságában szerepet játszik a beteg vérnyomása, pontosabban az, hogy bármikor korábban voltak-e vérnyomásproblémái. Ettől függ a gyógyszeres kezelése. Nem akarok most a részletekbe bocsátkozni, mert ez hosszú szakmai leírást igényelne, de ez a lényeg.
– S ezt vitatják?
– Nem gondolom, hiszen ez a tétel mára beigazolódott.
– Mégis, miért nem viszi vállán a lélekgyógyászszakma, hogy végre nagy tudósunk felfedezett valami fontosat, mindnyájunk dicsőségére?
– Ezt most komolyan kérdezi? Maga itt él, nálunk?
– Csak nem azt akarja mondani, hogy irigyek önre?
– Nem. De azt mondom, hogy mivel az élet egy másik területén is ismert lett a nevem, aki finnyáskodni akar, az mindig hivatkozhat rá: mit akar ez a slágerszerző?
– Jó a kérdés: mit akar? Elért mindent, a slágereit a mai gyerekek is fújják, nem lehet bejutni a rendelésére, annyian várnak a sorukra.
– Nincsenek túl távoli terveim. Amíg vagyok, addig legyek. Gyógyíthassak, zenélhessek. S nem tagadom, szeretek kényelmesen élni.
– Azért ír musicalt a pánikbetegségről, mert képtelen eldönteni, mi a fontosabb önnek, a zene vagy az orvosi hivatás?
– Nem. Ez elég korán eldőlt. Elsősorban orvos vagyok, de ha már van valamennyi tehetségem a zenéhez, miért ne írhatnék egy zenés darabot, tele kalanddal, drámával, szerelemmel, amely korunk egyik legelterjedtebb betegségéről is elmond fontos információkat?
– Szóval tehetséges ismeretterjesztés?
– Nem. Csak egyszerűen azt írom meg, ami foglalkoztat.
– Egy tévéműsorban is rendszeresen szerepel, a stúdióból ad tanácsokat a betelefonálóknak. Gondolom, ez sem az ügy komolyságát támasztja alá a kollégái szemében, miközben jó reklám.
– Ezt mondják azok, akik nem szeretnek. Akik azonban hajlandóak elgondolkozni ezen, rájönnek, mennyire fontos, hogy legyenek olyan fórumok, műsorok, ahová az emberek fordulhatnak, ha információra van szükségük. Én nem tudok kanalat hajlítani tévén keresztül, mint Uri Geller, akinek a szüleit egyébként gyógyítottam, s nem tudok tévén keresztül gyógyítani sem, bár van, aki ezt is megpróbálja. De az elmondottak alapján tudok tanácsot adni, megmondom, kell-e orvoshoz fordulni, meg tudom mondani, hogy bizonyos jelenségek, melyeket egy betelefonáló saját magán tapasztal, adnak-e okot pánikra vagy sem, hogy stílszerű legyek.
– Küzdött a pánikbetegséggel saját maga is? Szokták mondani, hogy általában a pszichiáterek, pszichológusok elsősorban önmagukat akarják először gyógyítani, azért választják ezt a hivatást.
– Ez persze erős túlzás, de ha már rákérdezett, nem titkolom, volt nekem is ilyen problémám. De hadd idézzek nagy elődöket, ki mindenki küzdött ezzel. Isaac Newton is pánikbeteg volt. Ha gyorsabban ment a hintó, visítani kezdett, és görcsösen belekapaszkodott a hintó oldalába. Sőt szociális fóbiája is volt. Ha két ember volt vele egy szobában, ő már nem mert megszólalni. Állítólag egyetlenegyszer hallották nagyobb csoport előtt beszélni, akkor is annyit mondott: „Uraim, itt nagy a huzat.” Pánikbeteg volt Rousseau, sőt Freud is. Goethének szociális fóbiája volt. Ha társaságba ment, mindig szorongott, hogy butaságot fog mondani – Goethe! Úgy ellensúlyozta a gondját, hogy papi köntöst húzott, mert az védettséget ad, eltakar. Táncolt, mint az ördög, s ivott, hogy feloldja a gátlásait. Rögtön hozzá is teszem, az alkohol néha rövid távon feloldja a gátlásokat, de semmire nem megoldás.
– Külföldön, ezt a szabadalma bizonyítja, mintha jobban elismernék, mint itthon. A slágerei annak idején fesztiválokat nyertek, Hollywoodban, Tokióban is befuthatott volna karriert. Fel sem vetődött önben?
– De felvetődött, anyám azonban azt mondta, itt maradsz, s erre én itt maradtam.
– Eredetileg minek készült?
– A papám szabó volt, de énekelt is a templomi kórusban, talán tőle örököltem a hallásomat. Elég korán egyértelmű lett számomra, hogy karmester vagy orvos leszek. A zenei pályát anyám komolytalannak tartotta, s mivel nálunk ő mondta ki az utolsó szót, az orvosi egyetemre jelentkeztem. Pető András, a róla elnevezett intézet alapítója még egyetemista koromban meghívott magához, s azt mondta, konduktor lehetek nála. Elmentem megnézni az intézetét, láttam a beteg gyerekeket, és ettől olyan pánikbeteg lettem, hogy meg sem álltam a radiológiáig. Az legalább egy aránylag egzakt tudomány. Később aztán belgyógyász, neurológus lettem, és végül pszichiátriai szakvizsgát is szereztem.
– Hogy lett profi zenész is?
– Abból éltem. Bár apám komolyan hátráltatta a bárzongorista-pályámat. Amikor állást szerezni mentem, utánam telefonált, hogy ha lehet, ne adjanak lehetőséget, mert nekem egyetemre kell járnom, nem pedig „billentyűpepi” szerepben megöregednem. Az állást megkaptam azért, de meg kellett ígérnem, hogy az egyetemet is elvégzem. 1964-ig játszottam a Moszkva bárban, a Savoyban.
– Aztán jöttek a dalok, a sikerek, a „léha” művészélet. Szülei megbocsátották a botlást?
– Anyám szerencsémre még megérte a sikereket, neki írtam az Úgy szeretném meghálálni című dalomat. Léha művészéletről pedig nem nagyon lehetett szó a munkahelyemen, a BM Kórházban.
– Most már csak magánzó?
– Igen, nyugdíjba mentem, de a magánrendelésemet fenntartom. Ha éjjel-nappal rendelnék, akkor sem tudnék mindenkit fogadni. Emellett viszont muszáj írnom is, mert rengeteg a kókler a gyógyítás területén, a kínai akupunktúrának mondott valamitől a szcientológiáig sok veszélynek ki vagyunk téve. Ezekről írni kell, hadd derüljön ki, mi működik és mi a szélhámosság.
– Pedig önnel nem érdemes tréfálni, súlyemelő múltja még mindig látszik. Ma is sportol?
– Régen abbahagytam. Aktív sportoló koromban a testnevelési főiskolát is elvégeztem, de amikor kiderült, hogy koksz nélkül 105 kilót, koksszal 180 kilót lehet szakítani, kiszálltam.
– Mikor készül el a musical?
– Nemsokára. Ez lesz az első magyar pszichodiagnosztikus darab, amely felhívja a figyelmet a pánikbetegségre és arra, hogy van kiút. Azt még nem döntöttem el, ki haljon meg a végén.
– Muszáj valakit eltennie láb alól? Egy orvosnak?
– A dramaturgia szerint igen. De semmi pánik, a szerelmesek egymáséi lesznek, s a végén minden jóra fordul.

Ezek is érdekelhetnek