Múltsziget a XXI. században

A XVII. században még Svájcban laktak, majd a különböző vallási viták és üldöztetések miatt a közösség kivándorolt Amerikába. Azóta is lényegében úgy élnek, mint 300 évvel ezelőtt az őshazában. Maguk között ugyanazt az ónémet dialektust beszélik, mint szépapáik, bár angolul is mindenki tud. Alapvetésük, hogy a társadalomtól el kell különülni, a modern életvitel, a technika káros az emberre, mert a könnyebb élet gőgössé teszi. Nem is fogadják el ezért a technikai vívmányok egyikét sem. Ma is lóval művelik a földet, házaikban nincsen villany, telefon, maguk állítják elő élelmiszereik jó részét, a többit pedig a közösség boltjaiban vásárolják meg. Ló vontatta bricskán vagy gyalog közlekednek, még a kerékpárt is túl hivalkodónak tartják. Persze néha náluk is előfordul olyan vészhelyzet, amikor valakinek vonatra kell ülnie vagy a falu egyetlen telefonfülkéjéből telefonálnia kell egyet. Ilyenkor a vezetők tanácsa adja meg a kivételes engedélyt.
Az államot nem fogadják el, így annak szociális juttatásait sem, s nyugdíjra sem tartanak igényt. Megtagadják a katonai szolgálatot. A gyerekeiket saját iskoláikban tanítják, de felsőfokú oktatási intézménybe nem engedik. Ezekből régebben sok összeütközés adódott, de végül az állam engedett és elfogadta az amisok különállását – akiknek a saját közösségük mindennél fontosabb, s ilyen értelemben egyáltalán nem tekintik magukat az Egyesült Államok polgárainak.
A vallás nem különül el a mindennapi élettől. Ahhoz is túl puritánok, hogy templomot építsenek. Vasárnaponként mindig más család otthonában tartanak egyszerű istentiszteletet. Kizárólag maguk között házasodnak. Aki nem tartja be a szabályokat, arra szigorú kiközösítés vár. Ugyanakkor az amis fiatalok 18 éves korukban szabadon kimehetnek a „világba”, s élhetnek annak szabályai szerint, akár autót is vehetnek. 22 éves korukban aztán dönteniük kell: felveszik-e a felnőtt keresztséget, visszatérnek-e a közösségbe. Nyolcvanöt százalékuk ezt választja.
Az amis közösség egyre nő, hiszen sok a gyermek, s ritka a kilépés. Ma már kétszázezer felé közelít a számuk. Többségük Pennsylvania, Ohio, Indiana államokban él, egy-kétszáz fős falvakban. Mivel abszolút biogazdálkodást folytatnak, termékeik kelendőek, tehát nem szűkölködnek. És elégedett, boldog emberek. A modern élet vívmányai nélkül is.