Ennivaló rovarriasztó

Peruból került Európába ez az egynyári kúszószárú növény. Két növekedési típusa ismert, az egyik a rövid szártagú, kis bokor forma, ami 15-20 centiméter magasra nő, a másik a terjedelmesebb, a kúszó (csüngő) változat, amelynek hossza a 2 métert is elérheti. Noha a sarkantyúka jól tűri az árnyékot, napos helyen gazdagabban virágzik, színe és illatanyagai is jobban kifejlődnek. Talajban nem válogat. Szegélynövényként, balkonládába, de akár csüngő kaspóba ültetve is üdítően hat. A biokertészek tapasztalatai szerint a gyümölcsfák tányérjába vetve távol tartja a vértetveket, a paradicsom és a krumpli sorai között pedig elriasztja ezek kártevőit.

A sarkantyúka nemcsak szép, de – a gyökerét kivéve – ehető is. Pikáns, fűszeres ízű leveleit salátaadalékként használják, virágjának íze a retekre emlékeztet, sajtokkal, salátákkal fogyasztják. Bimbóinak íze pedig – amit ecetes-sós lében szoktak tartósítani – a kapribogyóra hasonlít. Íz- és illatanyagai csak nyersen fogyasztva érvényesülnek, főzve-sütve elbomlanak. Olaja egészségvédő anyagokat tartalmaz; a magjában olyan antibiotikum található, amely a bélflóra károsítása nélkül pusztítja el a légzőszervet megtámadó baktériumokat.

Korai virágzáshoz márciusban kell vetni 20 vagy 40 centiméteres távolságra egymástól a bokrokat. Ha fészkenként 4-5 magot teszünk a földbe, szőnyegszerűen sűrű állományt kapunk. A sarkantyúka gyorsan fejlődik, már június közepétől bontja szirmait, és virágzása októberig eltart. Szárazabb időszakban igényli az öntözést, azonban a sok víz túlzott lombképződést vált ki a virágzás rovására.