Elszalasztott életek

A három nővér hálóruhában éli az életét. Pongyola, papucs, alváshoz szükséges kellékek. Bartha Andrea jelmezei kifejezők: a hősnők ébren is álmodoznak, egész életükben lebegnek, repülnek, ég és föld között élik irreális és sivár életüket. A rengeteg szó, filozofálgató elmélkedés mellett nincs idejük magára az életre, félnek mindattól, amire vágynak. Mennének ők vissza Moszkvába - maguk is kínosan-görcsösen nevetgélve emlegetik a vágyott főváros nevét -, de maradnak. Minden élmény elmegy mellettük, nem élvezik az ételeket (kavargatják a gőzt, a nagy semmit), nem élvezik a szerelmet, a szexet (a lottyadt búgócsiga nyelét hiába próbálják életre kelteni). Az érzékek nélküli érzelmekkel megfojtják és tehetetlenné teszik a körülöttük lebzselő férfiakat. Ezek a férfiak katonák (vagy annak látszó majdnem-katonák), férjnek való rendes emberek (vagy annak látszó impotens álmodozók). Fivérük is belerokkan a túláradó édeskedő gondoskodásba. A színészek értik és átélik a mondhatatlanul elrugaszkodott szavakat, élővé varázsolják a papírízű, de mély és örök érvényű mondatokat.
{p}
Nagy Mari (Irina) új felfedezés, Takács Kati (Olga) és Bánsági Ildikó (Mása) a három nővér kortalan szerepében azt sugallja: van, aki már húszévesen is öreg, mert gyáva megélni az egyetlen életét. Az előadás minden szereplője koránál és szerepénél évtizedekkel több vagy kevesebb a valóságban. Alföldi Róbert színháztörténetet ír e gondolatával: itt valóban megértjük a mondást, miszerint ki-ki annyi idős, amennyinek érzi magát. Kentaur díszlete kifejezi az ürességet, az inger- és élményszegény kalandéhséget, sokatmondó a második felvonás hintája. Az elszalasztott életek tragédiája ez az előadás, jó esetben, jó közönség számára érezteti a groteszket: abszurd tételdráma született. A kisebb szerepekben emlékezetes Hirtling István pipogya és elhízott Andreje, a szeleburdi lányból érett gonosszá változó Kecskés Karina és a bölcsen lépkedő szolgáló, Tordai Teri.
Az új Három nővér akkor érik be teljesen, ha engedünk a kísértésnek, és megmosolyogjuk a szereplőket. Bátorságunk csorbát szenvedhet, ha nem engedjük magunkat szembesíteni a saját gyávaságunkkal, amellyel mi magunk sem mindig vállaljuk az élet elementáris erejét, ha nem vállaljuk vágyainkat és konfliktusainkat, ha arra készülünk, hogy unalmunkban meghalunk, mielőtt éltünk volna egy kicsit.