Képalkotó százon túl

Ha vendég látogatja meg a szolnoki lakótelep első emeleti lakásában, a búcsúzás után ragaszkodik hozzá, hogy maga kísérje le - igaz, mostanában már a lépcsőkorlátot is meg-megfogja! - és integessen neki a kapuban állva. Télvíz idején is kabát nélkül, hajadonfőtt. A napi hírekben tájékozottabb, mint sok fiatal, s minden újdonság érdekli. Nemrég hogylétéről érdeklődve felhívta egyik ifjabb pályatársa. Lajos bácsi gondterhelten sóhajtott: "Gyurikám, kapkodok." "Miért tetszik kapkodni?" "Az egyik könyvkiadó kéziratot kért tőlem, s meghívtak a debreceni egyetemre előadni. Így aztán kapkodok."
Ne gondolja hát az olvasó, hogy Tabák jámbor bácsika, akinek rokonai és ismerősei zavartan veregetik a vállát, mondván, milyen nagy dolog, hogy ennyi évet meg tetszett élni. Tabák Lajos ugyanis nem azért érdekes, mert annyi évet megélt, hanem azért, ahogyan megélte és éli ezt az immár kerek egy évszázadnál is hosszabb időt. Mindig a saját feje után ment. Szívós következetességgel kereste és találta meg a szabad cselekvés - néha-néha bizony nagyon szűk - mezsgyéjét, szegénységben eltelt erdélyi gyerekkorában, ifjú tisztviselőként és szocdemként már Magyarországon, sőt még a munkaszolgálat és hosszú hadifogság időnként pokoli körülményei között is. Ahogyan a maga feje után ment a fotográfiában is, öntudatlanul és önállóan találta meg a szolnoki külvárosban az 1920-as években a modern, avantgárd szociofotó kifejezőeszközeit. Úgy fényképezett, ahogyan a legjobbak Németországban és az Egyesült Államokban, de tőlük teljesen függetlenül.
Itthon a Kassák Lajos köré csoportosult útkeresőkkel rokonította önállóan kialakított stílusa. Kassák - a máig sem kellően ismert és becsült avantgárd "pápa" - értékelte Tabák merész, hatásos képeit, ő pedig mindenféle rendszerek gyanakvásával és neheztelésével dacolva állt ki 1945 előtt és után is mestere mellett. A Tabák szervezte s a csendőrség betiltotta 1932-es szolnoki fotókiállítás után fogdába került mester és tanítványa is. A szervezőtől, minden negatívját és képét elkobozták. Világszínvonalú fotóművészi életműve zömét megsemmisítették. Csak két üvegnegatívja került elő 1945 után a belügy vezette Kassák-aktából. Sok-sok szenvedés, a halállal való többszöri szembenézés után 1948-ban térhetett haza a háborúból, hadifogságból. Lakását teljesen kifosztották, ami még megmaradt az egykori csendőrakció után, s ami azután halmozódott fel - negatív, fénykép, publikációk: hazai és külföldi lapok, katalógusok, könyvek, amelyekben szerepelt -, mind-mind odalett. Ennél nagyobb veszteség nem érhet fényképészt.
Tabák Lajossal nehéz élete során tán csak egyszer, akkor fordult elő, hogy úgy igazán nekikeseredett. Egy darabig nem vett a kezébe készüléket; amúgy is beszippantotta az iparszervezés lendülete az 1940-es évek végén. Ebben is a saját feje után ment: a rá jellemző szelídséggel, de következetesen utasította el a kádereknek járó budai villát, a szolgálati autót, s hadakozott az esztelen magyar gyapottermesztés ellen. Csak az 1954. áprilisi amnesztia mentette meg a retorzióktól. Aztán még igazgatott cukorgyárat, nyugdíjasként komolyan vette a neki ajánlott szakszervezeti funkciót, s megvívott egy-egy dolgozó érdekéért a hivatalokkal, párt- és tanácsi hatalmasságokkal. Alig várták, hogy visszavonuljon. Ő pedig, zöldfülű, agilis hetvenesként - már igazán szabadon - belevetette magát megint a fényképezésbe, s aprólékos, rá jellemző szívóssággal gyűjtögette szétvert életműve cserepeit. Tárlatok, előadások, könyvek sorjáznak azóta róla és tőle.
Azt gondolom, Tabák Lajosnak nem szabad a szokványos kérdést feltenni: tessék mondani, mi a hosszú élet titka? Inkább arról kérdezze, akinek van szerencséje találkozni vele, hogy mi az értelmes, hasznos élet nyitja, amely, szerencsére, hosszabb lehet akár száz évnél is.