Miért ne éppen a Pege?

Komoly, disztingvált úriember a hétköznapi életben a kiváló nagybőgőművész. De ha leül muzsikálni, a környező világ többé nem létezik a számára, az arca átszellemül, körbefonja, szinte átöleli a hangszerét, és a belőle előcsalogatott búgó, dörmögő, perdülő, olykor sikkantgató hangok nyomán az embernek az az érzése, hogy nagyon meghitt, már-már szerelmi viszony van a művész és a nagybőgője között.
- A műfaj és a hangszer iránti szenvedélyes viszonya, változatlan intenzitással, éppen ötven éve tart. Mindenben ilyen hűséges?
- Azt hiszem, igen. A diplomámat a Zeneakadémián 1969. május 23-án kaptam meg, az esküvőnk pedig május 24-én volt. Azóta együtt vagyunk.
- Ezek szerint nem a diplomától számolja a pályán töltött éveket?
- Nem. Hiszen játszottam én már előtte is itt-ott, jártam konzervatóriumba, ahol Montág Lajos tanított, majd a Zeneakadémián Tibay Zoltánnál tanultam. Profi pályafutásomat 1955-től számítom, amikor először játszottam egy elsőrangú zongorista, Turán László tánczenekarában, és pénzt is kaptam a fellépésemért.
- Klasszikus zenét tanult, tánczenekarban kezdett, aztán dzsesszzenész lett. Hogy is van ez?
- Egy jó muzsikusnak elsősorban a megfelelő hangszertudást kell megszereznie, ez az alap. Utána már jóformán mindegy, hogy milyen fajta zenét játszik. Magam dzsesszt soha nem gyakorolok, csak skálázom, etűdöket, koncerteket játszom, és így azt hiszem, ha nem is minden, de majdnem mindenféle stílusban tudok nagybőgőzni. A dzsessz korábban még nem különült el annyira a szó szoros értelmében vett tánczenétől, mint most, amikorra szinte kizárólag koncertműfajjá vált.
- Talán abból lesz dzsesszzenész, akinek a lelke nagy szabadságra vágyik, és nehezebben tűri a klasszikus muzsika kötöttségeit?
- Sokan hiszik így, de ez tévedés. A dzsesszben csak az improvizáció szabad, de aminek alapján improvizálunk, és ahogyan, annak ugyanúgy megvannak a maga kötelmei. A harmóniákat és a periódusokat ugyanúgy be kell tartani.
- Sokfelé megfordult a világban, koncerteken, fesztiválokon, annak ellenére, hogy egy időben az utazásokat idehaza korlátozták, és a dzsessz mostohagyermeknek számított a zenei műfajok között.
- Valóban, a dzsesszmuzsika magyarországi terjedését félelemmel vegyes idegenkedéssel figyelték egykor a kulturális irányítók. Nyugatról beszűrődött, különös mételynek érezték. Emlékszem, az OSZK-ban, az Országos Szórakoztatózenei Központban még a működési engedélyét is bevonták olyan előadóknak, akik túl sokat improvizáltak. Arra hivatkoztak, hogy az improvizáció alatt nem lehet táncolni, és ez nem szolgálja az emberek és a szórakozóhelyek érdekeit. De az idelátogató külföldi muzsikusok elvitték a híremet, és egyre-másra kaptam a meghívásokat, egyik hozta a másikat. A hatóságok megnehezítették ugyan a kiutazást, de a legfontosabb eseményekre eljutottam.
{p}
- Nemzetközi hírű nagybőgős lett, mégsem hagyta el Magyarországot...
- Így hozta az élet. Sok minden kötött ide, hiszen már 1960-tól kezdve tanítottam is. Ugyanakkor volt, hogy hosszabb ideig külföldön játszottam, 1975 és 1978 között például Berlinben éltem a feleségemmel, ott dolgoztam, és mellette Herbert von Karajan első nagybőgősénél, Reinhold Zepperez professzornál tanultam. Persze voltak olyanok is, akik nagyon irigykedtek a sikereim miatt. Egy alkalommal például, amikor eljött egy úr Bombayből Magyarországra egy konferenciára, mert hallotta a híremet, és meg akart hívni egy fesztiválra, valaki rögtön felállt, és azt mondta: "Miért éppen a Pege?" De azért kijutottam, és az ottani nagy siker mellett még egy különleges élményben is részem volt. Éppen akkor ott járt a világhírű bőgős, Charlie Mingus özvegye egy zenekarral, amelyet a nem sokkal korábban elhunyt férje tiszteletére szerveztek. Amikor meghallotta a játékomat, sírva fakadt, és kijelentette, szeretné nekem adni a férje egyik kedvenc hangszerét, mert nálam jó helyen lesz.
- Meg is kapta?
- Igen. Az özvegy később Budapestre  is telefonált, hogy megbeszéljük a részleteket. Átjött Beamter Bubi, aki remekül beszélt angolul, ő tolmácsolt. Emlékszem, annyira izgatott voltam, hogy beszélgetés közben leejtettem a telefont, és összetört. Erre Bubi hazarohant, kihúzta a konnektorból a saját készülékét és elhozta.
- A kor mobiltelefonja...
- Hát, igen. Végül egy évvel később, New Yorkban vehettem át a nevezetes hangszert, amikor a Carnegie Hall-ban léptem fel Herbie Hancock zenekarának vendégszólistájaként. Azóta itt őrzöm, a szobámban.
- A nagybőgők között is van olyan nagyszerű darab, amelyet még Stradivari készített?
- Sajnos ilyen régi nagybőgő már sehol sem található. Persze a korabeli forrásokból tudjuk, hogy Stradivari nem is készített nagybőgőt; Amati és más hírességek igen. De azért ma is vannak csodálatos hangú darabok. Az igazi titkot nem tudjuk, de az nagyon fontos, hogy a hasként szolgáló fenyőfa és a hátát meg a kávákat adó juharfa eléggé öreg legyen, és a kikészítés, a lakkozás is a különleges hangzásnak megfelelően történjen.
- Mi volt a legnagyobb öröme a jubileumi ünneplésben?
- Boldog voltam, hogy ünnepi hangversenyt tarthattam a Művészetek Palotájában, hogy a filmszemlén és a Duna Televízióban portréfilmet mutattak be rólam, és jólesett, hogy sokan gratuláltak. Örömteli meglepetést okozott az is, amikor hallottam, hogy nemrégiben Washingtonban, az ötvenhatos forradalom tiszteletére induló ünnepi évad nyitó rendezvényén egyszer csak felállt egy presbiteriánus lelkész, mint később megtudtam, egy nagyon tekintélyes ember, Condoleezza Rice külügyminiszter barátja, és kijelentette, ő Magyarországot a muzsikusain keresztül ismeri, megtanulta például Pege Aladár nagybőgős nevét, akinek gyűjti a lemezeit. Meghatódtam. Sajnos én nem voltam jelen az ünnepségen. Olykor arról álmodom, hogy a Liszt- és a Kossuth- meg számos egyéb díj után végre az is eszébe jut valakinek, hogy engem is kiküldjön, hogy a magyar kultúrát képviseljem valamelyik ország magyar kulturális évadján. Mert eddig erről megfeledkeztek.