Anyanyelvi őrjárat

Dull Szabolcs levélírómtól kaptam nemrégiben a következő érdekes kérdést: "A minap a Váci utcában sétálgattam, és igen meglepődtem azon, hogy immár nemcsak kesztyűt, hanem lábtyűt is vásárolhatunk. Mi lehet ennek a pontos jelentése? Talán zokni?"
Mindenekelőtt röviden jelzem, hogy maga a szó nem új; már több mint két évszázados. Nyelvújítási alkotás. Első adata - 1786-ból - még nem lábtyű, hanem lábtyú, de három évvel később már a lábtyű alak is felbukkan, s a továbbiakban főleg ez terjed. S hogy mit jelent? Szótáraink szerint bármilyen cipőfélének tréfás megjelölése lehet, a levélírónk által emlegetett, Váci utcai cipőboltok háza táján érdeklődve azonban megtudtam, hogy napjainkban leginkább egy olyanféle, vastag harisnyához hasonló anyagból készült lábravalót neveznek így, amelynek vonalai a lábujjakat formázzák, ugyanúgy, ahogy a kesztyű a kéznek az ujjaihoz igazodik.
Lábravaló - írtam le, ezúttal szándékosan, az iménti mondatomban. Ugyanis, ha már a lábtyű szóba került, erről is okvetlenül szólni szeretnék. Ez utóbbit már akkor elhatároztam, amikor néhány héttel ezelőtt elolvastam Kertész Imrének szerkesztőjével folytatott párbeszéd formájában megjelent, még nyomdaillatú önéletírását, s benne apai nagyapjáról ezeket a sorokat: "Mindvégig megőrizte tájszólását, emlékszem például, hogy alsónadrág helyett "lábravalót" mondott."
Bizony így van, illetve így volt! A lábravaló a XX. századnak szinte a legvégéig csak alsónadrágot jelentett, nem is csak a tájnyelvekben, hanem a köznyelvben is! Az 1873-as, Ballagi-féle értelmező szótár a jelentését így adta meg: gatya, az egy híján száz esztendővel későbbi Magyar értelmező kéziszótár pedig - jelezve a szóhoz tapadó régies hangulatot és szépítő jelleget - így: (hosszú) alsónadrág. A század utolsó két, esetleg három évtizedében azonban napi- és hetilapokban, hirdetési és reklámújságokban mind gyakrabban felbukkantak az olyan adatok, amelyek arról árulkodtak, hogy a hirdetésben vagy cikkszövegben olvasható lábravaló jelentése már nem az említett férfi alsónemű, hanem olyasvalami, amit a nők és a férfiak valóban a lábukra, pontosabban inkább a lábfejükre húznak. Ballagi Mór említett régi szótárában a láb szó legfőbb jelentéseként ez olvasható: 'ember, állat alsó végtagjai a törzsöktől a talpakig'. Ehhez az értelmezéshez nagyon is jól illett a lábravaló-nak az a korábbi jelentése, amelyet idéztem, s amelyre Nobel-díjas írónk is utalt könyvében, a K. dossziéban. Ezzel szemben legújabb, már XXI. századi értelmező szótárunk nem jelöli meg a lábnak a kiterjedését ("a törzsöktől a talpakig"), hanem csupán állásra és helyváltoztatásra való végtagként említi, s a ma embere a lábravaló szóösszetétel előtagját szintén hajlamos elsősorban 'lábfej'-ként értelmezni. Ebből következőleg számára a lábravaló már nem olyan ruhadarab, amely az egész lábat befedi - a hosszú alsónadrágok divatja amúgy is leáldozóban van -, hanem öltözékünknek az a darabja, amely a lábfejünket takarja, vagyis a lábbelink, a cipőnk.
Baj, hogy végbement ez a jelentésváltozás? Egyáltalán nem. Ez korántsem nyelvromlás, hanem természetes, ésszerű változás. Az említett új szótár szerzőit dicséri, hogy erre a változásra idejében felfigyeltek, s bár - jelezve régies voltát - a lábravaló szónak korábbi jelentését is feltüntetik, mellette ott van már ez az új is, mégpedig "bizalmas, kissé tréfás" stílusminősítéssel ellátva: 'lábbeli, cipő(féle)'.