Vége a közművelődésnek?

Mit tehetek, ha kultúrára szomjazom falun? Moziba nem mehetek, mert azokból az utolsók is bezártak két éve. Színházi előadást a faluba csábítani a legtöbb helyen elképzelhetetlen - se igény, se pénz nincs rá. Az ismert énekes sztárok több százezer forintot elkérnek egy fellépésért, amit a település kitermelni nem tud, ezért csak évente egyszer kerül rá sor, jellemzően a falunapon, amikor megnyílik a helyi vállalkozók pénztárcája. Magyarul: megszűnik minden olyan szórakozási lehetőség, amit a lakosság részvételétől függetlenül is megtartanának. Ha a városban van egy koncert, megtehetem, hogy nem megyek el, az akkor is lesz. Falun csak akkor van koncert, ha előtte én összeácsolom a színpadot - vagy legalábbis ha biztosan tudják, hogy el fogok menni.
Ez nem azt jelenti, hogy ha akarom, nem juthatok hozzá mindenféle kulturális örömhöz. Csak persze nem tömegesen fogok hozzájutni, hanem egyénileg. Filmet akarok látni? Kiveszem a videotékából. Kicsit szemcsés, kicsit szalad? De legalább a szomszéd nem önti rám a kólát. Egyedül mozizom, egyedül tájékozódom, és egyedül megyek be a városba, ha netán másfajta múzeumot is szeretnék látni, mint amelyikbe öregapám kannáját beadtuk.
Azért, hogy ez ma így van, nemcsak a gonosz állam felelős. Mert persze, az önkormányzat szegény, a művelődési ház szegény, a könyvtár szegény, már a művészeti iskolák is szegények - csakhogy az embereknek sincs pénzük, következésképpen idejük sincs. Úgyhogy hiába is szerveznének magas kulturális hajcihőket a dúsgazdag önkormányzatok, a kistelepülési jóember akkor se érne rá tiszteletét tenni. Ha van munkája, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért.
A falusi kultúra ma szinte kizárólag közösségi rendezvényekből áll. Ahol a műsor mellett a közös munkán, közös mulatságon éppen akkora - vagy nagyobb - hangsúly van, mint a produkció minőségén. A szomszédot, a rokont, a rendőrfőnököt eljövök megnézni, akár csárdásozni fognak, akár verseket mondanak - a hangsúly az együvé tartozáson van. Nem az intézmény lesz a vidéki kultúra egységnyi szelete, hanem a rendezvény. Megszűnnek a rendszeres programok, vagy csak a rendezvényekre felkészülést jelentik - a pávakör életében az igazi esemény a fellépés, illetve a saját dalostalálkozó megszervezése, a próbákon ezekre csak a felkészülés zajlik.
A hangsúly tehát egyrészt a saját produkciókon van, másrészt a rendezvényeken. Egy ilyen rendezvényben a falu összes közössége részt vesz. A polgárőrök és az önkéntes tűzoltók őriznek és védenek; a nyugdíjasklub díszít, az iskolások pakolnak, jegyet szednek, és az általános lótifutizást végzik. Felértékelődnek a testvértelepülési kapcsolatok úgy az országon belül, mint kívül. Hiszen ha egy busznyi német vagy olasz, esetleg francia érkezik a testvértelepülésről, ezek ellátása, elszállásolása, majd a hozzájuk utazás is közösségi élményeket teremt, valamint okot ad a falu értékeivel való büszkélkedésre.
A vidéki kultúra nem tűri a fogyasztói megközelítést. A közösségi rendezvény csak belülről élvezhető és átélhető. Nem lehet elmenni valahova, ahol majd kész produkciókat látunk, és fizetünk érte, következésképpen nincs az a fajta fogyasztói szemlélet sem, hogy a kultúrát termékként értékeljem, méricskéljem, hogy jó-e, rossz-e. Vidéken az egyetlen érvényes módja a kultúrához jutásnak, ha az ember nem keresi - hanem csinálja. Itt mutatkozik meg az igény komolysága: hiszen a települések nagy többségén meghozzák ezt a komoly idő- és pénzáldozatot.