Karácsonyi találkozás

Ez idáig soha nem voltam magányos karácsonykor. Hátborzongató érzés vesz erőt rajtam, amint egyedül ülök bútorozott albérleti szobámban, az emlékezetem szellemekkel, a szoba pedig a múlt hangjaival telik meg. Torokszorító érzés, amikor a múlt valamennyi karácsonya szédítő kavargásban visszatér: a gyermekkori karácsony, rokonokkal teli házban, ablakba tett karácsonyfával, a hatpennysekkel a pudingban, a gyönyörűséges, fodros harisnya tele ajándékokkal kora reggel az ablakban. A serdülőkori karácsony, anyával és apával, a háború és a mardosó hideg, a levelek külföldről. Az első igazán felnőttkori karácsony a kedvesemmel – hó és bűvölet, vörösbor és csókok, éjfél előtti séta a sötétben, amikor a föld olyan vakítóan fehér, a csillagok pedig gyémántként ragyognak a fekete égen. Mennyi, mennyi karácsony az évek folyamán!
Most pedig az első magányos karácsony.
Mégsem teljesen egyedül. Él a bajtársiasság érzése a karácsonyt magányosan eltöltő emberek milliói között. Olyan ez az érzés, hogy ha behunyom a szememet, nincs múlt és jövő, csak állandó jelen, amely maga az idő, mert ez minden, amink van.
Bizony, akármilyen cinikus és vallástalan vagy, furcsán érzed magad, ha karácsonykor magányos vagy.
Így azután kifejezetten megkönnyebbülök, amikor belép egy fiatalember. Nincsen ebben semmi romantikus. Csaknem ötvenéves vagyok, vénleány tanítónő, gyászosan sötét hajjal, hajdan gyönyörű, most rövidlátó szemekkel. A látogató húsz év körüli fiatalember, meglehetősen szokatlan öltözetben, lobogó, borvörös nyakkendővel és fekete bársonyzakóban, barna hajfürtjei borbély ollója után kívánkoznak. Öltözetének nőiességét meghazudtolják arcvonásai, kék szemének pillantása átható, orra és álla arrogáns és kiugró. Nem látszik erősnek. Finom, nagyon fehér a bőre.
Kopogás nélkül ront be, eltűnődik, azután így szól:
– Sajnálom, azt hittem, ez az én szobám.
Kifelé indul, habozik, és megkérdi:
– Egyedül van?
– Igen.
– Milyen különös, magányosnak lenni karácsonykor. Itt maradhatnék és beszélgethetnénk.
– Örülnék, ha megtenné.
Azonnal visszafordul, és leül a tűz mellé.
– Remélem, nem gondolja, hogy szándékosan jöttem ide. Valóban azt hittem, hogy ez az én szobám – magyarázkodik.
– Örülök, hogy elkövette ezt a tévedést. Maga azonban túlságosan fiatal ahhoz, hogy karácsonykor egyedül legyen.
– Nem akartam vidékre menni a családomhoz. Hátráltatott volna a munkámban. Író vagyok.
– Értem!
Akaratomon kívül elmosolyodom. Ez tehát a magyarázat szokatlan öltözetére. Amellett milyen komoly ez a fiatalember! Ráhunyorítok, miközben folytatom a beszélgetést.
– Persze, egyetlen értékes percet sem rabolhat el az írástól.
– Nem, egyetlen percet sem. A családom ezt nem hajlandó megérteni. Nem méltányolják a munkám fontosságát.
– A családok soha nem méltányolják egy művész természetét.
– Nem, nem méltányolják – helyesel komoran.
– Mit ír?
– Költeményeket és naplót összeötvözve. Az a címe: Költeményeim és én, írta Francis Randel. Így hívnak. A családom azt mondja, nincs értelme annak, hogy írjak, mert túlságosan fiatal vagyok. Én azonban nem érzem magam fiatalnak. Néha olyan öregembernek érzem magam, akinek még túlságosan sok a tennivalója, mielőtt meghalna.
– Egyre gyorsabban és gyorsabban pörög az alkotás kerekén.
– Igen! Pontosan ez az! Maga megért engem! Egyszer el kell olvasnia a művemet. Kérem, olvassa el! Olvassa el!
A hangjából kicsendülő lemondás és szemének ijedt pillantása arra késztet, hogy így szóljak:
– Karácsony napján mindketten túlzottan ünnepélyesek vagyunk. Készítek egy kávét, és van szilvás lepényem is.
Nekilátok, kiveszem a csészéket, kávét rakok a pörkölőbe. Úgy látszik azonban, hogy megbánthattam valamivel, mert amikor körülnézek, látom, hogy itt hagyott. Csalódottnak érzem magam.
Mégis elkészítem a kávét, azután a szobában lévő könyvállvány felé fordulok. Jócskán meg van rakva kötetekkel, ezért bocsánatot is kért a háziasszony:
– Remélem, nem zavarják a könyvek, kisasszony, de a férjem nem akar megválni tőlük, és nem tudjuk máshol elhelyezni őket. Ezért is szabtuk meg valamennyivel alacsonyabban a szoba árát.
– Dehogy zavarnak. A könyvek jó barátok – mondtam.
Ezek azonban nem túlzottan jó külsejű könyvek. Találomra kiveszek egyet. Vagy talán különös végzet vezette a kezemet?
Kávémat kortyolva, cigarettázva elkezdtem olvasni az egyik ütött-kopott könyvet. Látom, 1852 tavaszán adták ki. Főleg költeményeket tartalmaz; kiérleletlen, de élénk anyag. Van benne valamilyen naplószerű rész is. Ez valósághűbb, kevésbé mesterkélt. Kíváncsi vagyok rá, vonható-e valamilyen mulattató párhuzam, odalapozok az 1851. év karácsonyi bekezdéshez. Ezt olvasom:
Az első magányos karácsonyom. Eléggé furcsa élményben volt részem. Amikor séta után visszamentem a szállásomra, egy középkorú asszony volt a szobámban. Először azt gondoltam, hogy eltévesztettem a szobát, de nem ez történt. Kellemesen elcsevegtünk, de később a nő hirtelen – eltűnt. Úgy gondolom, kísértet volt, de nem féltem. Kedveltem őt. Ma éjszaka azonban nem érzem jól magam. Egyáltalán nem vagyok jól. Soha nem voltam még beteg karácsonykor.
Ezt az utolsó bejegyzést a kiadó jegyzete követte:
FRANCIS RANDEL 1851 KARÁCSONYÁNAK ÉJJELÉN SZÍVROHAM KÖVETKEZTÉBEN VÁRATLANUL ELHUNYT. A NAPLÓJÁBAN EMLÍTETT ASSZONY VOLT AZ UTOLSÓ, AKI ÉLVE LÁTTA ŐT. FELKÉRTÉK, HOGY JELENTKEZZÉK, DE NEM TETTE MEG. ÖRÖKRE REJTÉLY MARADT, KI VOLT EZ A NŐ.