Bánsági Ildikó és az albínó sünök

Bánsági Ildikó ragaszkodik a múlt tárgyaihoz, a családi relikviákhoz. Pomázi lakásában lépten-nyomon látni patinás darabokat, s mindegyikhez külön történet fűződik. Így az üveg salátástálról például az jut az eszébe, hogy nagyanyja abban tálalta a finomabbnál finomabb salátákat, s mindig oda készítette a tükör elé a pohárba kiporciózott ecetet, amivel kellő pillanatban felöntötte az étket – ha nem hörpintette volna fel egyszer a nagyapa, aki azt hitte, fröccs van a pohárban. Hát, lett is nagy ribillió!

A színésznő lakásában áll egy pianínó, ami valamikor a dédnagymamáé volt, s hajdanán átalakították elektromosra. Ildikó féltve őrzi nagyapja cvikkerét, a dédi varrókészletét, különleges gombokat, régi leveleket, s persze az ódon gyerekjátékokat, köztük babaruhákat, kis napernyőt. A falon pedig megannyi családi fotó idézi fel és meg a nagyszülőket, szülőket. No, de halljuk a művésznő emlékezését!

Édenkertben
Nagyapám Krausz György a vajdasági Pancsováról származik, később magyarosította Bánságira a vezetéknevét. Sokat vadászott, ez a műteremben készült fotó nemrég került elő anyukám fiókjából. Kedves akcentussal beszélt magyarul, olykor különleges szavakat alkotott, a mássalhangzók gondot okoztak neki, például a gyöngy helyett azt mondta, „csoncs”, mi pedig jót derültünk rajta. Fölöttébb kedvelte a bort, ha eljött hozzánk Óbudára, addig nem indult haza, amíg a palack teljesen üres nem lett. Nagyanyám, Bayer Lujza, osztrák származású. Kifejezetten szórakoztató volt velük lenni, egymástól teljesen eltérő mentalitás jellemezte őket.

Hat éves koromig Rákoscsaba-Újtelepen laktunk, ez a felvétel nagyszüleim házának udvarán készült, a fiatalember az édesapám.

Nagyanyán sokat pörölt nagyapámmal, még most is a fülemben hallom, ahogy nagyapám lezárja a vitát: „Ne brummogj már!” Nagyapa minden hajnalban felsöpörte az udvart, a cirokseprűvel még mintát is húzott a homokba. A sparhelt jó meleget árasztott, az asztalon finom reggeli várt bennünket. Malacokat, tyúkokat, kutyát tartottak. Egy esős reggelen a nagypapa beengedte a kutyust a lakásba, az pedig odabújt hozzá a dunyha alá, sáros tappancsának nyomai azonban elárulták...

A legjobb hely a padlás és a kert volt! Egyik nyáron az unokanővéremmel begyűjtöttük az érőfélben lévő sárgabarackot, s a kerti budiban rejtettük el. Azt hittük, nem fogunk lebukni, de a nagyapa észrevett bennünket, mi pedig ijedtünkben az összes gyümölcsöt bedobtuk az árnyékszékbe. Télen, ünnepeken előkerültek a hangszerek: nagyapa hegedült, apukám tangóharmonikázott, a rokonok énekeltek. Ültem az ablak előtt, odakint óriási pelyhekben hullt a hó, s néztem, ahogy a kerítés faoszlopain egyre vastagabb lesz a fehér lepel. Lenyűgöző látvány volt, soha nem felejtem el.

Mosolyalbum
Ugye, milyen helyes kislány voltam? Hajamból sosem hiányzott a szalag. És ha kellett, mosolyogtam, máskor meg halálosan untam a pózolást. De hogy ez az „ágyúgolyó” hogyan került a kezembe? Persze, tudom, az egy labda – de mégis… Óvodába csupán egy napig jártam! Amikor pedig szüleim mindenáron azt akarták, hogy tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani, beírattak a zeneiskolába. A hegedűtanár arra az álláspontra jutott, hogy nem feltétlenül kell nekem hegedülni, így aztán a zongoránál kötöttem ki. Odahaza anyukám azzal fogadott, hogy béreltek egy Bösendorfert, aminek én egyáltalán nem örültem. Attól kezdve ugyanis oda voltam kötve a hangszerhez, pedig jobban szerettem volna csibészkedni, biciklizni, csavarogni a szerelmemmel, akit Demus Péternek hívtak. Ami a zenét illeti: kilenc évig zongoráztam, Chopin Cisz-moll keringőjéig jutottam el.

Színészi pályámon is megtaláltak a hangszerek. Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjában például harmóniumon zenéltem, partnerem, Márton Andris meg fuvolázott. Okarinán, zongorán, szaxofonon is játszottam. Minden alkalommal alaposan megismerkedtem a szerep megkívánta hangszerrel, sőt a szaxofont meg is vettem magamnak. Legtöbbször a kocsiban, vezetés közben gyakoroltam, számban egy csutorával igen furcsa látvány lehettem. Szabó István Találkozás Vénusszal című filmjében csellóznom kellett. Egy hónap alatt betanultam a Megfogtam egy szúnyogot… kezdetű népdalt, miközben a filmjelenetet a Tanhäuser előadásán rögzítettük s én folyamatosan a mellettem lévő kézmozdulatait figyeltem. Sikerült olyan átéléssel bűvölnöm a hangszert, hogy a karmesternek is feltűnt, ki lehet az a csellista a zenekari árokban, akinek fel sem kell néznie a darab végeztéig...

Botladozva
Voltam elsőáldozó és bérmálkoztam is. Valószínűleg saját magamtól fedeztem fel a hit jelentőségét, ugyanis az biztos, hogy orosz származású édesanyám – aki orosz nyelvet tanított – nem szorgalmazta a templomba járást. Mindenesetre én komolyan vettem: odahaza térdeplőm is volt, azon imádkoztam. Az elsőáldozással járó ceremóniát előre eljátszottam, a fátyolt csodaszép jelmeznek is felfoghatjuk – vagyis, ha jól belegondolunk, itt már tetten érhető a színészet! Bár akkoriban talán inkább apácának készültem… Barátnőm anyukája, aki nagyon vallásos volt, egyszer azt mondta: „Te Éva lánya vagy, sokszor elbotlasz majd az úton, de azért mindig fel fogsz állni.” Akkor fájt ez a megjegyzés, ám utólag igazat kell adnom a jóslatának.

Táncos karrier
Hatéves koromtól kezdve állandóan szerepeltem, főleg iskolai rendezvényeken. Balettozni tanultam, elevenen emlékszem ma is az egyik bemutatónkra, ahol a meghajlás során a lábam között néztem ki és a szüleimet kerestem a nézőtéren. Igen mulatságos lehetett, ahogy egy virágszirom-dísszel a fejemmel hajlongtam… Aztán elkaptam a kanyarót, szívizomgyulladásom lett, nem balettozhattam tovább. Gimnazista koromban azonban megint közel kerültem a tánchoz, olyannyira, hogy társastánc versenyeken is megfordultam. Csak egy baj volt: nehezen találtak hozzám illő partnert. Lényegében csak az össztáncon oldódtam fel, akkor aztán elengedtem magam. Ez a mai napig így van, banketteken képes vagyok ledobni a cipőmet és hajnalig ropni! Aztán mire végre akadt megfelelő táncpartner, őt meg elvitték katonának. Egy autósbálból jól kimelegedve indultam hazafelé – édesapám vitt egy kölcsön Trabanton –, s úgy megfáztam, hogy tüdőgyulladás lett a vége. Hetekig feküdtem, anyukám eltette a szekrénybe a fellépő ruhámat, merthogy jó időre úgyse lesz rá szükségem. Az udvarlóm is helyeselt, szakítottam is vele. Ekkor ért véget a táncos karrierem, évekig bánkódtam miatta.

Bizalmi állapot
Egyik legszeretettebb és legemlékezetesebb szerepemet a Bizalom című filmben alakítottam. 1979-ben került a mozikba. A rendező, Szabó István nemsokára boldogan újságolta, hogy felterjesztették Oscar-díjra. Először azt hittem, csak viccel. Akkoriban elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy magyar film eljusson akárcsak a jelölésig is. Aztán 1982-ben a Mephisto elnyerte az aranyszobrocskát... Én is nagyon örültem neki, bár ha rajtam múlik, kimaradok a filmből. Akkoriban nem akartam forgatást vállalni, hiszen hosszabb időre elutaztam az ausztráliai rokonaimhoz, majd hazafelé jövet, Dubrovnikban eltöltöttem két hetet a leendő férjemmel, azután összeházasodtunk és állapotos lettem a fiammal. Hál’ istennek, Szabó István ragaszkodott hozzám. Én pedig büszke vagyok rá, hogy részt vettem a filmben.

Gyerekek és kutyák
Anyukám nagy állatbarát volt, ha törött lábú verebet talált, meggyógyította. Az udvaron nevelt tyúkot nem vágta le, annyira sajnálta, végelgyöngülésben múltak ki szegények. És albínó sünjeink is voltak! Nem csoda, hogy a családom is imádja az állatokat. Amíg Óbudán éltünk, kutyák és macskák vettek körül bennünket. Válásom után albérletben laktam, ott nem tudtam állatokat tartani, de amióta kiköltöztem Pomázra, ez megváltozott. Gyönyörű helyen lakom, patak övezi a házamat. S újra van két kedves kutyusom...

Kata lányom a színészi pályán indult el, több filmben is játszott már, most a Nemzeti Színházban foglalkoztatják. Gergely fiam három zenekarban is dobol, mindig úton van, tudja, merre kell haladnia. Itthon kialakítottunk neki egy süketszobát a doboláshoz. Sajnos egyre kevesebbet vannak itthon a gyerekek, pedig nagy nyüzsgéshez vagyok szokva. El sem tudom képzelni, hogyan szokom meg, ha egyszer majd kiürül a ház....

A szót innét visszaveszi a krónikás: Bánsági Ildikó a rendszerváltásig szinte éjjel-nappal dolgozott. Le sem jött a színpadról s egymás után forgatta a filmeket. Egy időben kicsit megritkultak a felkérések, bár pályája töretlen. Ha változtatott – ugyanis mert változtatni –, akkor azért tette, mert új színekre és helyzetekre vágyott. Amíg van felfedezetlen bugyor az emberben, és mások is kíváncsiak rá, igenis, menni kell tovább.

Soha nem tud nyugton ülni. Erre az utóbbi egy-két évben nem is lett volna alkalma, hiszen két mozifilmben kapott fontos szerepet, egy harmadikban is feltűnt, a színházban pedig egyik premier követte a másikat Budapesten és vidéken egyaránt. Ennek a feszített tempónak nemrég lett vége, de máris új feladatokra vágyik.

Adják már oda neki az oroszlánt...!

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!