Zsigmond Dezső lidércet látott!

– Milyenek a gyimesi boszorkányok? – kérdeztük Zsigmond Dezső filmrendezőt.

– Nevezzük inkább vadlányoknak, szépasszonyoknak őket, ugyanis Gyimesben soha nem mondják ki azt a szót, hogy boszorkány. Egy ősi monda szerint heten „támadnak” a férfiakra, felhúzzák őket a magasba, kicsit szórakoznak velük, majd ledobják a földre, s egész életre szóló sérüléseket szereznek. Ezek a vadlányok olyanok, mintha valódi nők lennének, csakhogy lábuk patában végződik. Különleges, misztikus világ az övék, melynek emlékei máig élnek.

– Megtalálta a legendákat?

– Az egyik mítosz szerint a gyimesi pásztorok megfogtak a Tarkő tetején egy vadlányt, aki nem tudott beszélni, csak sírt, sírt. Megkínálták tejjel, de rázta a fejét: „Tej, tej, mindennek anyja, hát az én fiamnak ki lesz most az anyja…” A férfiak megsajnálták és elengedték. Az én filmemnek is ez a történet az alapja.

– Mai szálakkal?

– Két nyomozó belebotlik egy furcsa ügybe: bicskázás okozta haláleset nyomába szegődnek. A tettes felesége – aki éppenséggel egy vadlány – beleőrül a történtekbe, keresve a nyomokat nekivág a gyimesi kalyibák világának. Az egyik rendőr rejtélyes körülmények között eltűnik, a másik pedig szerelembe keveredik a vadlánnyal, sőt gyerekük születik – sorsa nem csak a tájjal fonódik össze, hanem az is kiderül róla, hogy őt is vadlány szülte.

– Nekem úgy tűnik, a vadlányok fölöttébb szerelmes típusok voltak…

– Nem igazán. Az viszont nem mindegy, hogy ki játssza a főszerepet. Szerencsére megtaláltam a kiváló temesvári színésznőt, Tankó Erikát, aki nem messze a forgatás helyszínétől, Kápolnapatakán született, tehát azt is mondhatnám róla, hogy igazi gyimesi vadlány. Minden jelenetben hiteles. Egyszerre profi és eredeti.

– A Boszorkánykör dokumentum- vagy játékfilm?

– Ez jó kérdés… Korábban dokumentumfilmjeimben – Csigavár, Józsi nővér, Aranykalyiba – a játékfilm határait feszegettem, most fordított a helyzet, vagyis új játékfilmemmel a dokumentumfilm határait kezdtem ki. Klasszikus nagyjátékfilmet forgattam, ugyanakkor rengeteg benne a dokumentarista elem. Megjelennek a mai figurák és a legendáról mesélnek.

– Azért kérdeztem, hogy melyik kategóriába sorolható az új produkciója, mert mindig azt vetik a szemére, amelyik műfajt választja…

– Engem nem érdekel, mit vetnek a szememre. Elsősorban a téma izgat. Készültek hollywoodi filmek is boszorkányokról, még azt is megkockáztatom, jó filmek is vannak köztük, mégsem tartom hitelesnek a feldolgozást. Ellenben Gyimesben máig élő témát találtam, nem tudtam megállni, hogy a régi legendát ne ötvözzem a mai valósággal.

– Azt irigylem öntől, hogy mindig talál izgalmas sztorikat!

– Ezért vagyok filmrendező! Mindig jár az agyam… Egyszer Sára Feri barátom mesélt a vadlányokról. Éjszakába nyúlóan iddogáltunk, félelmetes volt az út, amit megtettem a szálláshelyemig. Csupán ötháznyi volt a járat, de kétfalunyi távolságot tett ki. Amíg bandukoltam a sötétben, magam is érzékeltem, hogy igen is vannak kísértetek és boszorkányok. A helybeliek mindmáig látják a lidérceket, akik nem mernek átgázolni a patakon, ott világítanak a patak túloldalán.

– Ön is látott lidércet?

– Éreztem őket. Elég döbbenetes élmény. Gyimesben, ahol erőn felül végzik a paraszti munkát az emberek, nem számít szenzációnak az efféle találkozás. Végtelenül szürke hétköznapjaikba a legendák, a csodák – így a lidércek és boszorkányok is – változatosságot hoznak. Hiszen mégis csak van hét vadlány, akik magukkal ragadják, és a felhőkig repítik a férfiakat…

– Mi lesz a következő filmje?

– Sok ötletem van. Legközelebb Szatmárban forgatunk, ha a tervezett vígjátékra összejön a pénz. A „bunkerembert” szeretném bemutatni, ám nem az internet által kultikussá tett Szalacsi Sándor szomszédját, hanem az igazi bunkerépítőt. Dokumentumfilmre is készülök, amit már részben le is forgattam. A téma: egy gyimesi lány Ausztráliában.

Nézze meg  Szalacsi Sándor kultikus videóját!