105 évesen is elégedetlen művész! (videóval)

– A száz év választóvonal? Volt előtte és van utána? – kérdeztük Losonczy Tamástól, aki budai otthonában, alkotásai között, felesége, Éda asszony társaságában fogadott bennünket.
– Mondhatnánk így, ha egyetértenék vele. Az ember folyton változik. Különösen száz év alatt. Sőt, mindennap! Nézze csak meg a műveimet, nem talál köztük két egyformát! Imádtam utazni, könyveket böngészni, zenét hallgatni. Soha nem tapadtam hozzá egy ponthoz.

– Akkor nincs is olyan pont az életében, amire a legszívesebben emlékezik?
– Azt nem mondtam… Nincs annyi időnk, hogy minden fontos momentumot felemlegessünk. A legutóbbit idézem fel, amikor 1995-ben megbízást kaptam Rómából. Teljes szabadságot adtak. Az első pillanattól kezdve láttam magam előtt, hogy mit szeretnék létrehozni. Azt a frissítő, boldog érzést akartam kifejezni, ahogyan a római nép áramlik a metrón. Talán sikerült is ezt megörökítenem. Nemrég készítettek rólam egy portréfilmet, abban megmutatják a helyszínt, ahol elhelyezték a nagyméretű képemet.

– Százöt évesen is alkot. Sosem pihen?
– Akkor is dolgozom, ha ez nem látszik. Főleg éjszaka! Amit megálmodok, azt másnap megvalósítom. Így aztán teljesen álomszerűek lesznek az alkotásaim. A lényeg: egyszerű és világos legyen.

– Az absztrakt művészet jeles képviselőjeként mindig is erre törekedett…
– Kandinszkij a színek és a formák nagymestere volt. Nem érdekelte, mit mond a külvilág, felrúgta a konvenciókat. Az is előfordult, hogy megfordította a képet és az új élményt adott. Ilyen egyszerű!

– Nem mindenki fogadta el. Önt is elégszer a perifériára szorították a művészete miatt. Bántotta?
– A hatvanas években megkérdezte tőlem az akkori miniszterelnök, Kállai Gyula, milyen a viszonyom az absztrakt művészethez. Én meg azt válaszoltam neki, hogy csak egyfajta művészet létezik. Maga a művészet is absztrakció! Erre azt mondta, megalkuvó vagyok. De engem nem érdekelt! Az sem érdekelt volna, ha lelőnek vagy felakasztanak. Én úgyis azt csináltam volna, amit akarok. S ez a mai napig így van…

– Történt olyasmi, amit sosem bocsátott meg?
– Szégyenletesnek tartom, hogy éppen Bernáth Aurél zárt ki a képzőművészek szövetségéből. Később, egy kiállításomon találkoztunk, odajött hozzám gratulálni. Mondom neki, de hiszen aláírta a kizárásomat, azzal az indokkal, hogy nem tudok rajzolni és festeni. Azzal védekezett, hogy mindent aláírt, amit elé raktak. Errare humanum est! (Tévedni emberi dolog!) Én meg azt tartom: nem csak elítélni kell tudni, hanem megbocsátani is. A mai napig sajnálom, hogy Bernáthnak soha nem bocsátottam meg, olyan rettenetesen fájt, amit velem művelt.

– Most meg tudna bocsájtani?
– Természetesen. Ki nem követett el hibát az életében?

– Főleg azokban az időkben…
– Mindegy, mikor. Az sem számít, hogy jobb- vagy baloldalról történik. Nem lehet mindenki mindenkinek ellensége. Egy boldogabb életet akarunk. Én is szeretnék boldog lenni. De lehetek-e boldog, míg szerencsétlen, nyomorult embereket is látok? Ez engem nagyon zavar!

– Boldog ember, nem?
– Nincs boldogság. Higgye el, ezt egy 105 éves ember mondja önnek. Tele van fájdalommal az élet. Nincs szomorúbb annál, mint elveszíteni a drága barátokat. Még az orvos barátom is meghalt… Este lefeküdt, reggel nem kelt föl. Itt valami nem stimmel! Élet és halál. Az egyik jó, a másik rossz. De vajon mindig jó az élet és mindig rossz a halál?

– Jó sokáig kelll élni…
– Csak nem azért tartanak engem is életben az orvosok, hogy minél tovább fizessek nekik? Tudja, mi a legjobb? Csöndben meghalni. Este lefeküdni, reggel nem fölkelni.

– Itt kell megkérdeznem, amit mindenki megkérdez öntől: mi a hosszú élet titka?
– Az önmagammal szembeni állandó elégedetlenség. Folyamatosan gondolkodni kell, egy percig sem szabad leállni. Mindent lehet, csak akarni kell – de ez hülyeség. Ja, és persze fontos az egészséges életmód is.

– Sosem szabad elégedettnek lenni?
– Még csak az kéne! Aki elégedett magával, az beképzelt fráter. Az elégedettség egyenlő a halállal.

– Nehéz elhinni, hogy voltak alkotói válságok is a pályáján.
– Hogyne lettek volna! Amikor nem láttam kiutat, mást csináltam, de az is kapcsolatban állt a művészettel. Négy évig tanítottam a Trefort Ágoston Gimnáziumban. Sosem buktattam meg senkit, azt akartam, hogy a gyerekek tudáshoz jussanak. A tanárnak nem szabad elfejtenie, valaha ő is így kezdte. Ne képzelje be senki magának, hogy tudósként vagy művészként születik. Mindent egymástól tanulunk!

– Mi volt a legjobb dolog az életében?
– Hogy találkoztam Édával, aki már tíz éve a feleségem.

– Egységes a pályája? Létrejött az életmű?
– Nem tudom, mi az, hogy egységes. Maga az emberi test sem az. A kar egészen más, mint a láb, a fejről nem is beszélve. Mindennek megvan a funkciója. És milyen bonyolult! Hát akkor egy életmű? Egyéninek kell lenni, bármit is mondjanak az okosak.

– Vaszary János tanítványa volt. Őrzi az emlékét?
– Hogyne, nagyszerű embernek tartottam. Három éven át szidott. Mutattam a rajzaimat, mire ő kifakadt magából, hogy én nem rajzolok, hanem kenek. Javasolta, próbáljam ki a pasztellt, aztán jöjjek vissza. Azok tetszettek neki. Korrektúráiba az egész világ művészetét becsempészte. Aztán a sok bírálat meghozta a gyümölcsét, pár év múlva külön műtermet adott nekem.

– Ma is léteznek ilyen mesterek?
– Elrejtve vannak, nem is tudunk róluk.

– Ennyi idősen izgul még a kiállítása miatt?
– Nem. Csak az ejtett kétségbe, mit hagyjak itthon. Annyi grafikát, kollázst készítettem az utóbbi években, hogy nem volt könnyű a válogatás. És napról napra jöttek az újabbak. Egyszer aztán meghúztuk a határt.

– Nem tud megállni? Mitől szárnyal?
– Nem árulom el, legyen ez műhelytitok.

– Mit vár a kritikától?
– Engem az sem izgat, ha elbukom. Elbukott már más is. De ez nem jelent semmit. Ha ma elbukom, holnap majd felfedeznek. És ez fordítva is érvényes. Megszokhattam már, hiszen így volt ez mindig az életemben.

– Végül még egy kötelező kérdés. Jól van?
– Nem mondanám. Nehezen járok, a látásom vacakol, rossz a hallásom. A megérzéseimre kell hagyatkoznom. Szerencsére, azok nem hagynak cserben.

Lossonczy Tamás hihetetlen energiával nyilatkozott, humoráról is tanúbizonyságot tett. Az persze nem igaz, hogy sosem fárad el, de amíg ott voltunk, ennek jelét sem láttuk. Remélhetőleg ezt az életerőt a Száz év után című kiállításának látogatói is felfedezik a művein keresztül. A tárlat a Magyar Nemzeti Galériában szeptember 6-áig tekinthető meg.

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik képgalériánk!

Tekintse meg videóinkat, melyeken Lossonczy Tamás magyarul (1.) és franciául (2.) énekel!