Bunkerba zárt kegyelet

Más királyok sírjait, nemzeti emlékhelyeit szerte a világban felkereshetjük, hogy csak a lengyelek Waweljét, a franciák St. Denis-székesegyházát, az angolok Westminsterét, a spanyolok Escorialját vagy a csehek Szent Vid-székesegyházát említsük. És hol vannak a magyar királyok sírjai? Ha ez a kérdés kerül szóba, bizony nincs mivel dicsekednünk, sőt inkább szégyenkeznünk kell. Szerte Európában nem találni olyan nemzetet, amely olyan mostohán bánt volna történelmi nagyjainak földi maradványaival, mint mi.

„Az emberi nemtörődömség, gyávaság, a szakértelem hiánya, a kormányzat magyarellenessége és globalizációs törekvése az oka, hogy nincs méltó kegyeleti helye királyainknak” – összegez Hankó Ildikó antropológus, újságíró, akinek nemrég jelent meg A magyar királysírok sorsa című könyvének harmadik, bővített kiadása. A szerző maga is közel került az ereklyékhez a nyolcvanas években, és szemtanúja volt a székesfehérvári leletanyag újbóli feldúlásának. Erről is szó lesz majd az alábbiakban, előbb azonban a téma iránti elkötelezettségéről érdeklődünk.

– A neves antropológus professzor, Bartucz Lajos utolsó tanítványa és demonstrátora voltam – meséli Hankó Ildikó. – Hosszú éveken át harcolt a királyi maradványok azonosításáért és kegyeleti elhelyezéséért; a hazafias örökséget Török Auréltól vette át a XX. század húszas éveiben.

Székesfehérváron az első királyi temetkezési helyre 1848-ban, kútásás közben találtak rá. Az ásatásokat Érdy János vezette, a szarkofágból III. Béla és felesége, Chatillon Ágnes (Antiochiai Anna) maradványai kerültek elő, akiket 1898-ban a budavári Mátyás-templomban temettek el újra. Újabb sírokra hosszabb szünet után 1862-ben Henszlmann Imre lelt az egykori bazilika területén; a további, 1874-es és 1888-as vizsgálódások is az ő nevéhez fűződnek.

A székesfehérvári munkálatok Szent István király halálának 1938-ban esedékes 900 éves évfordulója közeledtével újabb lendületet kaptak: elhatározták, hogy felkutatják a királyi bazilika még fellelhető maradványait. Ez el is kezdődött, ám amikor 1938. augusztus 20-ára öszszehívták Fehérvárra az ünnepi országgyűlést, a vizsgálódásoknak véget vetettek, merthogy a romkertet hivatali nyomásra ekkor kellett felavatni. Bartucz Lajos – akire az embertani részt bízták – részletes leltárkönyvet készített, és fájó szívvel nézte végig, hogy a csontokat „közös sírboltba”, gyufagyári ládákba zsúfolták.

– A professzor úr soha nem tudta kiheverni ezt a kudarcot, holott ha megfelelő idő áll rendelkezésére, legalább négy-öt királyunk földi maradványait azonosíthatta volna – mondja Hankó Ildikó. – Halálos ágyán engem és a férjemet (Kiszely István antropológus – B. T.) bízott meg azzal, hogy fejezzük be az általa elkezdett munkát. Teljes dokumentációját, jegyzőkönyveit és kéziratait ránk hagyományozta, így volt pontos kiindulópontunk.

Minden régész és antropológus tudott a történtekről, de egyikük sem emelte fel a szavát ellene. Belenyugodtak abba, hogy a ládákba zsúfolt 300-400 egyénhez tartozó csontokat a talaj- és a szennyvíz évtizedekig való mosása végleg tönkreteszi. A két kutató a hatvanas évek végén kezdett cikkeket írni a királysírokról, és ébren tartották a vizsgálatok fontosságát. Beadványt küldtek Kádárnak és Aczélnak, de ők nem is reagáltak rá. Lelkes kutatócsapatot szerveztek azokból, akikkel korábbi munkáik (mohácsi csatatér, nádori kripta, Batthyány Lajos, Alexandra Pavlovna stb.) során már találkoztak. Részletes munkatervükre így reagált az Akadémia: „a tervezett vállalkozás csak mint terven felüli munka jöhet esetleg számításba”.

– Az akkori művelődési miniszter, Pozsgay Imre 1982-ben végül mellénk állt – emlékezik vissza Kiszely István, aki abban az időben az MTA Régészeti Intézetének antropológusa volt. – Hosszú egyeztetés után 1984 nyarán nyithattuk ki a kátrány- és újságpapírba csomagolt ládákat, s valóságos tömegsír tárult elénk. A legelső ládán lévő újságlapról Hacsek és Sajó élcelődései „néztek ránk”, mintegy gúnyos üzenetként.

Biztató kezdetek után egyszer csak „gellert” kapott az ügy: olyan kezekbe kerültek a leletek, akik soha nem végeztek azonosítást. A Kiszely–Hankó házaspárnak egyre kevesebb rálátása volt a csontok sorsára, s miután etikátlannak, szakszerűtlennek és nemzetellenesnek tartották a munkát, nem vállalták tovább az azonosításban való részvételt. A királysírdráma nélkülük ért véget: 2000-ben, a millennium évében téglasilókban helyezték el a csontokat tartalmazó 216 fémládát – ez pedig végső pusztulásukat jelentheti.

– Ha újra napirendre kerülne az azonosítás? – mélázik el a kérdésen Hankó Ildikó. – Nem vállalnánk. Az idők során négyszer-ötször össze-vissza keverték a maradványokat, nem lehetne biztonsággal szétválogatni őket. A DNS- (örökítőanyag-) vizsgálatok pedig horribilis összegbe kerülnének. Egyet tehetek csupán, folyamatosan gyűjtöm az adatokat királyaink végső napjairól és temetésükről, melyeket nyilvánosságra hozok.