Horváth Teri két élete

A sors kegyetlen szeszélye, hogy amit egyik kezével ad, azt a másikkal olykor busás kamattal visszaveszi.

KultúraPalágyi Béla2004. 04. 02. péntek2004. 04. 02.
Horváth Teri két élete

Horváth Teri szárnyalva indult a pályáján. Felkapták a fényes szelek, és emelték, emelték a fellegekig. Rábatamásiból nyílegyenes volt az útja a Színház- és Filmművészeti Főiskoláig, ahol - friss diplomájával - tanár is volt két éven át. Soós Imrével a Lúdas Matyi-ban alakított maradandót, de a Talpalatnyi föld-ről is eszünkbe jut megkapó egyénisége, figurája. Talán a legnagyobb szakmai bravúrja az volt, ahogyan - harmincévesen - hihetővé formálta Nyilas Misi alakját a Légy jó mindhalálig-ban.
{p}Jöttek a kitüntetések sorban: Jászai Mari-díj, érdemes művészi elismerés, aztán a Kossuth-díj. Könyveket írt, a Sári-gyöp címűt folytatásokban közölte a Nők Lapja is, amely akkoriban közel milliós példányszámban jelent meg. A művésznő amúgy "szókimondó asszonyság" volt, túlzottan erős egyéniségét nem egykönnyen tudta kordába tartani a rendezői akarat. Ez volt az oka, avagy a szakmai intrika? - egyszer csak fogyni kezdett körülötte a levegő, és elmaradoztak a szerepei is. Ő maga sokat vívódott, míg kereste a magyarázatot a mellőzésre, úgy vélte, nálánál jobban tudnak helyezkedni azok, akik eljátsszák előle a rá szabott figurákat.
{p}Fellángolt még egyszer: 1976-ban megérkezett Szolnokra, és García Lorca Bernarda asszonyával felkavarta a szakmai közéletet. Ringó szoknyájával, hímzett kendőjével rajongói emlékezetében máig feltűnik a Tisza partján.
Aztán félreállították végleg. Egyszer még felkerekedett, elment Tóth Dezső miniszterhez, és megkérdezte, hogyhogy nincs szükség a talentumára? Udvarias mentegetőzésen kívül más magyarázatot nem kapott. Férjével, Konfár Gyula festővel Csók István műteremlakásában élnek mind a mai napig. Akkor, bántó mellőzése idején, a családja felé fordult. Tágas otthonukban laktak  a Pesten tanuló rokon gyerekek, miközben a műteremben a férj álmodta vászonra, farostlemezre színkavalkádjait.
A nagyszerű társ is ember a javából! Az Epreskertben, a dolgozók esti iskolájában kezdte a szakmát, Domanovszky Endre vezette a kurzust. Érettségi után a főiskola következett, ahol 1957-ben végzett.
{p}A képzőművészek szövetségébe huszonnégy évesen kapott meghívást, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Pátzay Pál ültek az első sorban, ő, a legifjabb az utolsó padban kapott helyet - de soha olyan boldogságot! Akkor még nagyon szegény volt, alig futotta néhány tubus festékre. Fekete, fehér, kék, vörös - ennyi szín szerénykedett a palettán. A Derkovits-ösztöndíj segített abban, hogy kiviruljon a színvilága. Bár istenáldotta tehetség Konfár Gyula is, a sors hozzá sem volt túl kegyes. A pártállami években ő is B-listára került. Egyik befolyásos ismerőse látogatta meg ekkortájt, s megkérte, hogy ha találkoznak, ne is köszönjön neki, mert nem szeretné, ha fény derülne kapcsolatukra. A festő külföldi megrendelésre dolgozott és dolgozik mind a mai napig. Londonban egy galéria rendelt tőle, mostanában a Távol-Keletről keresik meg és viszik a festményeit.
{p}Az elmúlt években néhányszor megfordulván a művész házaspárnál csodáltam a hatalmas önfegyelmet, mellyel a mellőzöttséget viselik. Hiszen egy alkotó ember számára nincs fontosabb, mint a fény, ami szerencsés esetben rá esik. Ebből jutott nekik az elmúlt évtizedekben a legkevesebb. Szép emberi kapcsolat az övék. Bensőséges, szemérmesen meghitt. Emlékszem, amikor Terike a legelkeseredettebb volt, a férj műterme színésznőportréival volt tele...
A napokban ismét bekopogtattam hozzájuk. Horváth Teri már nem sietett elő frissen sütött pogácsájával, ágyban fekvő beteg évek óta. Utolsó nyilvános szereplése 1998-ban, a 30. magyar filmszemlén volt, amikor Hámori József minisztertől életműdíjat vett át. Sajnálatosan későn érkezett a Kongresszusi Központban átadott elismerés, Terike már nem tudott neki örülni. Azóta nem járt emberek szeme előtt...
{p}Konfár Gyula fest megszállottan, pedig az ő egészsége is megroppant. De hát ő azért fényben él: hullik rá gazdagon pompás képeiről. Keserű volt a találkozás. A sors igazságtalanságán méltatlankodtam, hiszen két nagyszerű ember nem ilyen életutat érdemelne. Az pedig külön csoda, hogy a festő így is odaáll minden reggel az állvány elé, és alkot révületben, talpig ragyogásban. Talán úgy, mintha kettőjük helyett váltaná meg vele a halhatatlanságot.

Ezek is érdekelhetnek