Már nem nyomják Krahácsot!

A Kossuth-díjas Agárdy Gábor, a Nemzet Színésze sok tekintetben hűséges ember: éppen negyven éve tagja a régi Nemzetinek, mostani nevén a Pesti Magyar Színháznak. Amúgy hatvanhat esztendeje kezdte, s a maga nemében ez is rekordnak számít. Lakóhelyét egyszer sem változtatta és szeret elidőzni fóti kiskertjében is. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy elmúlt nyolcvan.

KultúraBorzák Tibor2004. 04. 16. péntek2004. 04. 16.
Már nem nyomják Krahácsot!

{p}
Az imádott színháza melletti presszóban találkozunk. Megszokott hely ez számára, előadás előtt és után gyakran időzik itt. Ásványvizet kortyol, én egy kávéra vagyok a vendége. A Kossuth-díjas Agárdy Gábor, a Nemzet Színésze sok tekintetben hűséges ember: éppen negyven éve tagja a régi Nemzetinek, mostani nevén a Pesti Magyar Színháznak. Amúgy hatvanhat esztendeje kezdte, s a maga nemében ez is rekordnak számít. Lakóhelyét egyszer sem változtatta, és szeret elidőzni fóti kiskertjében is. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy elmúlt nyolcvan.
- Fótról jött?
- Nem, ott csak nyáron tartózkodom. Közel lakom a színházhoz, a Király utcában. Oda-vissza sétálok, valójában ennyit vagyok szabad levegőn, a nap többi részét a színházban töltöm.
{p}- A telkén pihen?
- Szeretek kertészkedni, ápolom a virágokat, nyírom a füvet. És festem az ikonjaimat. Jó kinn, csönd van.
- Néha vágyik az ember a csöndre, egy idő után pedig hiányzik neki a nyüzsgés.
- Ezzel én is így vagyok. Ha vége az évadnak, kimegyek a faházunkba, és élvezem a nyugalmat. Aztán eltelik egy hét, két hét, majd jön a következő, s egyre türelmetlenebb leszek, mígnem egyszer csak felpattanok, és keresek magamnak valami színházi elfoglaltságot. Ebben a korban a munka életet jelent. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba is viszem, be kellene húznom a féket. Nyolcvankét évesen havi húsz-huszonöt estén játszom.
{p}- Honnan meríti hozzá az energiát?
- Erre vagyok beállítva. Fiatal koromtól kezdve bírom a megterhelést. S amíg eltűrnek, amíg nevetnek rajtam, de nem kinevetnek, addig csinálom. Különben nekem már minden nap ajándék.
- Tervez egyáltalán?
- Nemigen. Nincs hiányérzetem. De mindig érhet meglepetés. Tegnap kaptam egy levelet szülővárosomból, Szegedről, hogy május 21-én Pro Urbe kitüntetést adományoznak nekem. Ez azért is nagy megtiszteltetés, mert 1941-ben jöttem el otthonról, végigjártam a történelmi Magyarország színházait; most meg valakinek eszébe jutottam Szegeden.
{p}- Örül neki?
- Hogy a csudába ne örülnék! Budapestnek, Fótnak is díszpolgára vagyok, de a legújabbat mégiscsak a szülővárosom adja.
- Vissza-visszatér Szegedre?
- Főként a temetőbe, a szüleimhez. Jártam ott a színházzal is. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című darabját játszottuk két estén át, s még egyszer vissza kellett mennünk, olyan nagy volt az érdeklődés. Nem győztem csodálkozni: felállva ünnepelt a közönség, éljeneztek, hogy hazajött a "mi fiunk".
- Én a nyolcvanas évek elején diákoskodtam Szegeden. Azóta sokat változott a város, szájtátva nézem, milyen gyönyörű lett...
- Tényleg csak kapkodja az ember a fejét. Nekem a Széchenyi tér mindig is Európa egyik legszebb tere volt. A fák, a parkok, az épületek. A korzót olyan szépen felújították, hogy akár olasz tengerparti látványosság is lehetne.
{p}- Fontosak a kötődések?
- Miskolcról 1952-ben jöttem fel Pestre, azóta egy helyen lakom, a Terézvárosban, "hatkerületes" vagyok. Azon kívül, hogy itt élek, itt dolgozom, semmilyen kötődésem nincs a fővároshoz.
- S a színházhoz?
- Ott van egy szentélyem. Sinkovits Imrével 38 évig egymás mellett öltöztem. Több időt töltöttünk együtt, mint a családunkkal. Amióta nincs köztünk, senkit nem engedek a közelembe, egyedül szeretek készülődni. Készíttettem egy ezüstplakettet, rajta felirat: "Itt öltözött Sinkovits Imre." Ha benn vagyok, gyertyát gyújtok, s mindig van friss virág. És várom, hogy mikor köszön rám... Képtelen vagyok elfogadni a halálát. Nemcsak kollégák voltunk, hanem barátok is. Egymásra néztünk, és tudtuk, mi a baja a másiknak.
{p}- Sajnos egyre kevesebb a színészóriás. De akik még köztünk vannak, azokat legalább teleaggatják kitüntetésekkel, halhatatlanok közé kerülnek, örökös tagokká választják, meg Nemzet Színészeinek titulálják. Ez boldogság?
- Az hát. Azt szoktuk mondani, hogy minden kitüntetés ideje a harag napja. Aki nem kap elismerést, az vérig sértődik. Ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Nagyon jóleső érzés, ha megbecsülik az embert, figyelnek a munkájára. És a parlamenti lépcső piros szőnyegén is élmény felsétálni. Persze soha nem ezért dolgozunk. Nekem legalábbis a színpadon még nem jutott eszembe, hogy egyszer majd jön a kitüntetés. Azt azért valljuk már be végre őszintén: mi, színészek nem a közönségnek, hanem saját magunknak játszunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerek. S ha tetszik, amit kitaláltunk és továbbadunk, az nagyon jó érzés. Szomorúsággal tölt el, hogy a mai színházban a színésztől a játékot veszik el. A rendezőközpontúság nem az én világom. Lehet, hogy öreg és konzervatív vagyok.
{p}- Hadd nyugtassam meg: a taposómalmot otthagyva, azért megyünk színházba, hogy elvarázsoljanak bennünket, s értsük a mondandót.
- Az illúziót meg kell hagyni. Nem is értem, hogy meri valaki átírni a klasszikusokat!? Vörösmartyt, Aranyt, Shakespeare-t meghamisítani főbenjáró bűn, főleg arra hivatkozva, hogy a közönség nem érti a régies nyelvezetet.
- A színésznek el kell hinnie, hogy ő III. Richárd.
- Így van. Ha én nem hiszem el, akkor a közönség sem fogja elhinni. Csak úgy lehetek hiteles, ha belebújok a figura bőrébe. A színésznek úgy is el kell tudnia játszani egy királyt, hogy soha nem találkozott valódi királlyal. Viszont a mindenkori királyok tanultak a színésztől, hogy hogyan kell királynak lenni. Ez nem véletlen!
{p}- Azért az nem egészen normális állapot, ha a színész elhiszi magáról, hogy este héttől tízig ő Anglia királya...
- ...de ha nem hiszi el, akkor nagyon rossz színész. Ehhez tartom magam.
- Ön emlékezetes figurája volt a Rádiókabarénak is. Szívesen gondol rá?
- Természetesen. Egyik legjobb barátomtól, Latabár Kálmántól, aki nem színésznek, hanem mulattatónak tartotta magát, azt tanultam, hogy bármilyen idióta, dadogó, púpos vagy sánta figurát alakít is a színész, nem szabad elfelejtenie, hogy az is ember. A trükk csupán annyi: azt az embert olyannak kell megmutatni. A hajdani Rádiókabaréban Csákányi Lászlóval tíz éven keresztül adtuk elő a Nyomják Krahácsot epizódjait. Imádta a közönség.
{p}- A mai fiatalok nem tudják, mi az a Krahács.
- Egy falu. A szám pedig erős politikai kabaré volt. A jeleneteket ugyanaz a személy írta, aki Kádár János beszédeit. Ennek következtében előre lehetett tudni, mit fog elmondani az Öreg a következő héten a Csepeli Vasgyárban. Kádár egyszer meg is jegyezte: "Ha maguk engem megemlítenek a Krahácsban, az nagyobb reklám nekem, mint ha két órát beszélnék Csepelen." (Kádár hangját utánozza!)
- Az a kabaré izgalmas volt. Azt hittük, nem szabad, közben mégis engedték.
- Persze. Virágnyelven beszéltünk, de mindenki tudta, mi a mondandónk lényege. Ám adódtak kínos helyzetek is. Az egyik választás előtt az volt a témánk, hogy kik lesznek a nyerők, persze az egypártrendszeriek. Mi meg is adtuk a választ: nem tudjuk, de az biztos, hogy egy "fokkal" tisztább lesz a levegő. Édes istenem: Fock Jenő volt a miniszterelnök! Na, le is tiltottak bennünket, egy évig csendben kellett maradnunk.
{p}- Ma nincs ilyen?
- Nem hiszem. A politikusok szeretik, ha beszélnek róluk. Tessék elmenni a Mikroszkóp Színpadra, ahol olyan bátor dolgok hangzanak el, hogy végigsziszegi az estét a közönség.
- Meg kell kérdeznem: találkozott Kádárral?
- A díjátadásokon. Koccintott velünk.
- A pártállamban nehezebb volt tisztának maradni?
- Például a Bánk bánt eljátszani maga az ellenállás volt.
- És ma?
- Aki művész, az maradjon meg művésznek. Lehet persze véleménye, de ne kiabáljon, ne köpködjön, próbáljon meg normálisan élni, és tisztességesen tenni a dolgát.
{p}- Ön szókimondónak tartja magát?
- Elmondom a véleményem, de mindig hozzáteszem, nem kell elfogadni. Ebből soha nem volt afférom.
- Hogyan vezeti le a feszültségeit? Iszik egy pohárkával?
- Bort, sört nem iszom. Annak idején Jávor Pali figyelmeztetett, ne igyak bort, mert sok benne a lé. Úgyhogy a konyaknál maradtam, majd áttértem a vodkára.
- Nem ment rá az egészsége?
- Á, nem ittam én annyit. És kizárólag csak előadás után nyúltam a pohárhoz. Akkor viszont jogot formáltam arra, hogy talicskán toljanak haza, de az már nem tartozott a közönségre. Világéletemben gyűlöltem a részeg színészt.
- Odahaza az ikonfestés a kikapcsolódás?
- Csak nyáron festek, amikor sokáig világos van. Otthon olvasok és pihenek. A házimunka javarésze a feleségemre marad, de ha úgy adódik, szívesen segítek neki. Amúgy sem tudnék tétlenül üldögélni a fotelban.
{p}- Nem szokott beszélni a magánéletéről. Kevesen tudják például, hogy Agárdy Ilona színésznő az ön lánya volt...
- Sajnos két éve meghalt. Férje, Pethes Gyuri halála után roppant össze. Egyszerre öt komoly betegsége volt, bármelyik elvihette volna. Végrendeletében mindenét a fiatal színészekre hagyta.
- Tartották a kapcsolatot?
- Tizenkét éves volt, mikor elváltam az első feleségemtől. A lányom egyszer csak azzal állt elő, hogy színésznő szeretne lenni. Rendben, mondtam neki, de rám ne számíts. Egy életre tönkretehettem volna azzal, ha csak egy lépést is teszek az érdekében. És felvették, diplomát kapott, szép sikereket ért el. Vidéken játszott, figyeltem a pályáját, de eléggé laza volt köztünk a kapcsolat. Egyébként soha nem akartuk, hogy a képességeit hozzám hasonlítgassák, vagy a szemébe vágják, könnyű neki, mert az én lányom.
{p}- Ma ez jó címlapsztori lenne.
- A sajtó manapság teljesen másról szól, de engem nem érdekel, hogy ki, kivel, mikor, hányszor csinált ezt meg azt. Arról nem írnak, hogy a színpadon mi történik. A fiatal, tehetséges kollégákról csak azok tudnak, akik látják őket valamelyik előadásban.
- Ha botrányt kavarnának, azonnal címlapra kerülnének.
- Itt, a Pesti Magyar Színházban több olyan darabot játszunk, amely óriási közönségsiker. Nem érti az igazgató, miért nem foglalkoznak vele az újságok. Azt válaszoltam neki: harapd le a főszereplő fülét, s akkor tele lesz vele a sajtó. Az a jó, ha vér folyik, az publikus.
{p}- Bosszantónak tartja ezt?
- Nagyon. De engem bosszant a tejháború, a sertésválság vagy az uniós cirkusz is. Egyszer biztosan jó lesz, de azt én már nem fogom megérni.
- Az unió veszélyezteti az ön mesterségét?
- Nem tudom, lesz-e olyan előírás, hogy mondjuk belga színészeknek kell magyar színpadon játszani. Ez elég furcsa lenne. Ha továbbra is magyarul beszélünk, akkor a színház sem szűnik meg. A színház örök.
{p}- Nem vágyik az új Nemzetibe?
- A tisztikar ne menjen el a hajóról, mert akkor a legénység elsüllyed. Az a jövő színháza, drukkolunk nekik. Bármit ki lehet írni a homlokzatra, a minősítést az adja, mi történik a színpadon. A Hevesi Sándor téren hiába festették át a cégért Pesti Magyar Színházra, a közönség lelkében megmaradt Nemzeti Színháznak.
- Maradjon meg Önnek is...

Ezek is érdekelhetnek