Csók a lódoktornak

– Már csak ritkán praktizálok, a kamarai tagdíjra valót sem keresem meg – mondja kedélyesen, miközben bevezet régmúlt idők eleganciáját idéző otthonába. A házba, melyet egy pár ló, két csikó és nyolcvannégy sertés áráért vásárolt a második világháború után. Sellye, ahol a ház áll, az Ormánság fővárosa. A szegénység, a munkanélküliség és az elnéptelenedés jellemzi napjainkban. De ugorjunk mintegy hetven évet visszafelé!

Bőröndökkel felszerelkezve érkezik a településre a friss diplomás magyar királyi állatorvos.
– Könnyen megtaláltam a hangot mindenkivel – emlékszik vissza Pali bácsi. – Más tekintélye volt akkoriban az értelmiségnek, tiszteltek, szerettek minket. Tíz falu tartozott hozzám, az emberek az állatokból éltek. Nagy lótenyésztő vidék volt ez, még a tízholdas gazdák is három-négy kancát tartottak. Havonta száz-százötven lovat vittek Olaszországba.

Az első hónapban a fiatal doktor kerékpárral járja a vidéket, mígnem egy lókereskedő felajánlja neki Dollárt, a fél szemére megvakult versenylovat. Attól kezdve lóháton vagy kétkerekű kocsin érkezik a hívásokra. Fehér ruhában végzi a műtéteket, a helybéliek által nem ismert műszerekkel. Hamarosan menyasszonya is utána jön, és megtartják az esküvőt.

– Igazi plátói szerelem volt – folytatja Pali bácsi. – Gyerekkorunk óta ismertük egymást, Budapesten találtunk egymásra, mikor ő a tanítóképző főiskolára került, én pedig már egyetemre jártam.

A házasságkötésig vezető út azonban nem zökkenőmentes. A vitézi ranggal rendelkező apósjelölt – fiú utód híján, a kor törvényének megfelelően – joggal várja, hogy veje felvegye a vitézséget, vagyis az ő vezetéknevét. Erre viszont Pali bácsi nem hajlandó. Végül győz a szerelem, és a fiatalok egybekelnek. Az idill nem tart sokáig, kitör a második világháború. A lakást ott kell hagyniuk, a várostól nyolc kilométerre, a pusztában, egy idős házaspárnál húzzák meg magukat.
– Szénakazlak tetején aludtunk, lópokróccal takaróztunk. A feleségem akkor már állapotos volt. Én naponta bejártam a városba, mentem a hívásokra. Végigdolgoztam a háborút is.

A front elvonulása után visszatérnek a feldúlt lakásba. Az istállóban, ahova lovaikat befalazták, csak egy öreg, bolgár kancát találnak. Lassan rendeződnek a körülmények, megszületik az első fiúgyermek. Őt nemsokára kislány követi, majd tíz év múlva ismét kisfiú érkezik. Benépesedik az időközben vásárolt ház, sőt, mindkét részről a szülők – az egykori jó barátok – is hozzájuk költöznek.

– Kilencen éltünk együtt, soha egy veszekedés nem volt közöttünk. Nagy, terített asztalnál étkeztünk, télen ebben a nagyszobában, nyáron kint, a teraszon. A két mama állandóan kézimunkázott, mindannyian kötött ruhákban jártunk.

Csengő nincs a házon, az emberek tudják, melyik a hálószobaablak, azon zörgetnek, ha kell. A doktor pedig megy. Van, hogy karácsonykor, hófúvás közepette, a templomból hívják ki. Nem mond nemet. Még akkor sem, ha biztos benne, örökre adósok maradnak neki. Felesége végtelen türelemmel biztosítja mindehhez a nyugodt hátteret. Az ötvenhárom évnyi házasságnak petefészekrák vet véget. A ház a kilencvenedik születésnapon azonban újra megtelik élettel. A szűk család, huszonkilenc ember ünnepel.

– Semmire sem tudnám azt mondani, bárcsak másképp történt volna. Boldog életem volt, és ma is elégedett vagyok. Nem sok embernek adatik ez meg!

Próbálom megfejteni a titkát, de csak a szavai körül forgok: a szeretet, a szerelem, a becsület, a család és a munka öröme. Ha valaki ezeket betartja, ott nagy baj nem lehet. Egyszerű. Vagy mégsem? Mielőtt indulnék, egy történet erejéig visszatart:

– Néhány hónapja vérvételre várakoztam, mikor egy hetvenöt körüli asszony felismert: „Jaj, doktor úr! Hadd csókoljam meg! Maga mentette meg a borjúmat, emlékszik?” Hogyne, vagy negyven éve történt, válaszoltam neki – és egy jót nevet.